Dsida Jenő: Útnak eredünk és szeretjük egymást

Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
          csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz,
          hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
          nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg
          lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
          mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
          Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
          végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
          megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
          tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
          gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
          erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
          emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak
          jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.

Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
          jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
          Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
          hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
          kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
          zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
          könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
          jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
          áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám,
          hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
          váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
          szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
          nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
          Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél;
          India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
          Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
          mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
          Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
          félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
          címlapját, a sokáig gyûjtött pénz a zsebemben,
          mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
          szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
          fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
          perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
          szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
          rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
          sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.

Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
          érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
          Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
          hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
          s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
          foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
          külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
          sanda homályából: feltámad benned a farkas
          élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
          ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
          torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
          védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.

Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
          távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén
          s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
          tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
          bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
          nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
          Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó
          szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
          pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
          végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
          "Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.