Dsida Jenő: Őszintén megdicsérjük az egész világot

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
          Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
          Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
          körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
          testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
          Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
          túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
          sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.

Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
          kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
          lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
          nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
          hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
          egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
          s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
          Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
          Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
          illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
          szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
          szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
          ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
          huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
          Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
          félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
          Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
          Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
          végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
          búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
          test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
          s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
          Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
          ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
          drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
          ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
          bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
          hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
          legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
          rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
          s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
          Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
          ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
          kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
          nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
          fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
          zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
          surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
          hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
          dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!

Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
          ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
          szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
          s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
          Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
          így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
          így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
          s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
          semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
          mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
          megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
          szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
          hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
          mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
          mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
          macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
          tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
          olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
          s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
          mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
          meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
          tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
          villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
          mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
          Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
          számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
          s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?

Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
          Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
          boldog az Isten ránkpillantva derûs magasából,
          sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
          látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
          megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
          mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
          tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
          tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
          s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
          hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
          illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
          csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.

Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
          emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
          Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
          Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
          vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
          Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
          jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
          gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
          gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
          nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
          télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
          lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
          éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
          összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
          Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
          telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
          gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
          biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...

Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
          kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
          éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
          nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
          hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
          nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
          nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
          s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
          felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
          Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
          hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
          mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
          jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
          Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
          fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
          És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
          kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
          rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
          csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
          tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
          jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
          örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
          Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
          csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:

Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!