Lola sínylette meg azt, hogy Hona huszonnégy éve dacára sem tudott még magának férjet szerezni. Mert amíg Hona nem jut főkötő alá,l addig Lola csak kisleány számba mehet, kinek számára még nem készít a szabónő hosszú szoknyát.
Ha Hódi bácsit, aki iktató, vagy mi volt a megyénél, poharazás közben ismerősei megkérdezték:
- No, öreg, mikor iszunk már egyszer a Lola lakodalmán? – az öreg mosolygott jóságosan, titokteljesen s miután egyet-kettőt szippantott pipájából, rendesen ezt válaszolta:
- A Loláén?... Soká lesz az, gyerekek, nagyon soká... Talán soha. A kis Lola nem fog férjhez menni. Itthon marad s esténkint, vacsora után ő tömi meg a pipámat.
Szóval Lolát nem akarták nagyleánynak elismerni. Édesanyja, ha tekintete kisebbik leányára esett, szerette volna visszafojtani annak rohamos egészséges fejlődését, Hódi bácsi pedig - így hívta az egész város – észre sem vette, hogy a kisleány maholnap a fejére nő. Megszokta már évek óta, hogy a kis Lolát néha ölébe vegye, hogy tányérjára csúsztassa a jobb falatokat, meg, hogy pipáját vacsora után a Lola kis kezei tömjék meg. Eszébe sem jutott elképzelni azt az állapotot, hogy Lola valamikor másnak is fogja a pipát tömni, hogy kinek a tányérjára csúsztathatja akkor ő a csibeszárnyát.
Azt azonban természetesnek találták Hódiék, hogy Hona, a nagyobbik leányuk minél előbb férjhez menjen. Már tizenöt éves korában kezdték részére a kelengyét készíteni s készítették, varrták, szabták kilenc éven át. Hona már vénleány, túl a huszonnégyen és a kelengye még egyre készül, csak éppen a vőlegény nem jelentkezik. De azért Hódiék szentül meg vannak arról győződve, hogy Hona férjhez fog menni, Lola pedig kisleány marad.
Hódi bácsi tisztességes szorgalmas ember volt, de megvolt az a gyengéje – ha ugyan nevezhető annak -, hogy vacsora után nem szeretett otthon maradni. A „Fehér ló”-nál együtt ültek esténkint a hivatalnoki kar idősebb tagjai és barátságos poharazás közben néha éjfélig is elemlékeztek ifjabb éveikre és erősen kikeltek az újabb rendeletek ellen.
Egy szép, holdvilágos este e kedélyes társaságtól elbúcsúzva, hazafelé ballagott Hódi bácsi. Sem többet, sem kevesebbet nem ivott, mint rendesen szokott és nyájasan mosolyogva, elégülten monologizálva haladt a világos utcán. Léptei frissek voltak és a lelke vidám. Felnézett néha a sötét azúr színű égre, megfigyelte a bárányfelhők kergetőzését, régi ismerősként köszöntötte a teliholdat, a ragyogó csillagokat és csodálkozva hallgatta a hársak alatt a lomb susogását, a tavaszi szellő sóhaját. Ha valaha poétikát tanult volna Hódi bácsi és ismeri vala a költészet illemkönyvét, bizony megállott volna a sarki bolt előtt és harsány ódákat zengett volna a természet megnyilatkozó bájaihoz.
De Hódi bácsi nem lévén poéta, szadenciák helyett valami rég elfeledett népdalt dúdolt, vígan, boldogan.
„Elmentem a szőllőhegybe,
Kapát vittem a kezembe...”
Mikor belépett házának kapuján, még mindig dalolt, most már hangosabban, lelkesebben, annyira, hogy ha tolvaj lett volna a kis kertben, hamar észrevehette volna a gazda közeledtét.
Úgy látszik, a kis kertben volt is tolvaj és meg is hallotta a nemes barátom, mert mikor az öregúr elindult a kert felé, hogy körülnézzen háza táján, a holdfényben egy kardot látott a kerítés tetején megcsillanni és ezen kívül látott még egy katonasapkát is.
Hódi bácsi okos ember volt és rögtön kitalálta, hogy a kard meg a sapka rendes körülmények közt nem tudnak kerítést mászni. Közeledett a kerítés felé, részint, hogy megcsípje a tolvajt, másrészt pedig, hogy akadémikus beszélgetést kezdjen a hatalom emberével.
Óvatosan, nesztelenül lopózott a kertbe és mikor a nagy diófa alá ért..., hirtelen megállott, mozdulatlanul, mereven, mintha odafagyott volna. öblös pipáját elejtette, lába és keze pedig kinyújtva maradtak, mint ahogy a legutolsó pillanatban voltak és... következett egy percnyi „kínos csend”.
Lolára nézve mindenesetre kínos lehetett ez a perc. Ott ült szegény rémült arccal a kerti kispadon, kezében egy leszakított rózsabimbót tartva és mellette a padon egy katonaköpeny hevert.
Midőn atyjára tekintett, visszaborzadt annak rémes arckifejezésétől. Az öreg szemei bámulva meredtek ki és arca a holdfényben kísértetiesen halaványnak látszott. E percben Lolának legforróbb vágya az volt, hogy nyíljék meg alatta az anyaföld és nyelje el őt szégyenével és a katonaköpenyeggel együtt. Nehéz könnycseppeket hullatott a kert porába és bánatosan hajtotta kebelére fejét.
Az öregnek megmozdultak ajkai és mintha álmában beszélne, nyögött egy-két szót:
„Lola!... Lola!... Meg a katona.”
Aztán lassan, gondolkodva régi helyére húzta vissza kinyújtva feledett lábát és karját és szomorúan, leverten megállott a piruló Lola előtt. Nem is annyira a bánat, mint inkább a hirtelen meglepetés és csodálat volt az, ami ennyire kihozta sodrából Hódi bácsit.
„Lola! Milyen hirtelen!... Istenem, hogy megnőtt, hogy megnőtt... nem is vettem észre...!”
Lola egy ideig illendően lesütötte szemeit és ábrándosan szemlélte egy János-bogárka izzó fénypontját, mikor azonban az öreg már vagy negyedszer is kifejezte csodálkozását afelett, hogy mily hirtelen nőtt meg a kis Lola, a leány hozzálátott védőbeszédének elmondásához. Felállott és miközben kezeivel idegesen foszlányokra tépte a rózsabimbót, akadozva és kissé duzzogva mondta:
„Igenis édesapám, megnőttem. Már rég megnőttem, rég nagylány vagyok. Mindenki annak tart, mindenki észrevette, csak maguk nem, csak maguk nem akarják észrevenni Hona miatt, pedig éppen őmiatta kell, hogy nagyleánynak tartsanak, nehogy... nehogy én is... nehogy én is...” – itt elakadt Lola hangja és zokogva borult apja vállára. Az öreg tehetetlenül tartotta leányát karjai között, az ő szemei könnybe lábadtak és igyekezett gyengéden kibontakozni Lola karjai közül.
„No-no, Lola! – motyogta – no, édes tubám, ne légy gyermek... ejnye, no kis virágszálam...!”
Lolán azonban erőt vett az elkeseredés és az öreg nem tetetett jobbat, minthogy szépen karon fogta és a házba vezette lázadó leányát, ki ily eklatánsan tüntetett a családi politika ellen.
Lola ezen incidens után tudatára ébredt annak, hogy milyen hatalmas fegyver van a kezében. Szüleivel szemben kezdett követelően fellépni, azt követelte, hogy ismerjék őt el teljes méltóságában és respektálják előrehaladott korát. Mikor pedig látta, hogy szónoklatainak nincs eredménye, egy szép hajnalon megszökött régi választottjával és imádójával, Mramorák János megyei kiadóval, egy szőke hajú fiatalemberrel, kinek mindig tiszta volt a kézelője és aki ezen kívül még jól okarinázott is.
Lola szökése az ágyba döntötte Hódi bácsit és teljesen lesoványította édesanyját. Az öreg nyögött, sóhajtott egész nap, még a cserebi sem ízlett neki, mert nem a Lola kezei tömték a pipát, Hódi néni pedig a nagy szégyen közepette nem tehetett egyebet, minthogy elküldte Honát szerencsét próbálni egyik pesti rokonukhoz. Egy hét múlva Lolától a következő tintafoltokkal felszerelt levél érkezett:
Kelt levelem Bödén, 1910. június 18-án.
„Szeretett kedves szüleim, kívánom, hogy ezen pár soron a legjobb egészségben találja magukat és tudatom, hogy én is egészséges vagyok és kérem, ne haragudjanak, hogy becsület nélkül jöttem el, de nem tehettem egyebet, mert a Jani nagyon sürgetett és azt mondta, hogy elvesz és el is vesz. Igen boldog vagyok és nemsokára hazamegyek és otthon meg fogok esküdni Janival, mert én nem akarok vénlány maradni, maguk meg édes szüleim éppen ezt akarták és nem akarták, hogy megnőjek, pedig édes szüleim, a lány nem olyan ám, mint a dinnyehajtás, hogyha nőni kezd, mindig le kell nyomni, megmetszeni, hogy ne nőhessen. Én már nagylány vagyok és a Jani elvesz. Ne haragudjanak édesapám és kedves anyám és bocsássák meg nekem. Kezeiket csókolja a sírig hű leányuk
a kis Lola.”
Mikor Hódi bácsi felolvasta a levelet, Hódi néni sírva fakadt és könnyes szemekkel mondta hitestársának:
„No, édes öregem, ha a Mramorákot Lolának rendelte az Isten, hadd legyenek egymásé.”
Hódi bácsi a pipaszárral széttörölte bajuszát és csodálkozva, jóságos mosollyal dörmögte:
„Ebadta, hogy megnőnek ezek a gyerekek!?”
(Forrás: Zalai Közlöny 1901. 16-17.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése