Egy ifjú oroszlán a déli hőségben
Kedvére szunyókált a hűvös zöldségben,
De nagy tábor szúnyog körülte zsibongott,
Kivált egy szemtelen légy fülébe dongott,
Melyen fellobbanván nemes szíve mérge:
„Menj el - így szól neki - földnek ocsmány férge,
Édes szunyadásom gátolni hogy mered,
Királyi hatalmam tán még nem ismered?
Vagy önként akarod élted kiontani,
Hogy azt, kit minden fél, mered bosszantani?”
„Jaj! be fennyen álmodsz, mond a légy, felőled,
Százszor király vagy is, nem félek én tőled.
Bár csattogtasd össze éles fogad s állad,
Avagy az elefánt nem erősb-e nálad?
Mégis mikor tetszik, fektéből felköltöm,
Szörnyű bőgésével a mezőt betöltöm.”
Így szól, s feljebb kezdvén unalmas nótáját,
Megkapja füstölgő orrának cimpáját,
Hegyes dárdájával mint egy bőr hévérrel*
Szívja, míglen magát torkig tölti vérrel.
A király mérgében jobbra s balra forog,
Érc fogai közűl véres tajték csorog.
Mikor orrához csap, a légy bú fülébe,
S majd orra lyukának legbelsőbb öblébe,
Ott mint tágas házban jár kél mint akarja,
Csiklandó inait sorra csípi, marja,
Úgy hogy orrán s fülén vére egyre áradt...
Végre a kínzásban hogy a légy elfáradt,
Elrepült dolgára csúfoló dongással,
Pompás győzedelmét fútta harsogással,
S mikor kacajába hasa majd megfakadt,
Véletlen egy póknak hálójába akadt,
S csakhamar elvette kevélysége bérét,
Kiszíván az éh pók hamisan gyűlt vérét.
Két dolgot juttat ez, olvasó! eszedbe,
Mind kettő méltó rá, hogy felírd szívedbe,
Első az, hogy nem kell senkit megutálni,
Mert a légy is bosszút tud magáért állni.
Másik az, hogy a ki végez nagy dolgokat,
Ne fújja fel magát, s ne hányja azokat;
Mert a ki ellentáll a vad oroszlánnak,
Olykor a pókok is azzal rútul bánnak.
S a ki veszély nélkül sok tengert bekerül,
Egy sáros patakban véletlen elmerül.
*) hévér = lopó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése