Falusi udvar - Ujváry Ferenc (Kisoroszi, 1898 - Kisoroszi, 1971)
Csillog a
kert, mert
Gyökérkereső eső
Mosta zöldre képét
Csámcsogó fiatal földre
Frisset csapkodott.
S lám most
A fecskék sarlószárnyú népét
A tiszta lég
Könnyű magasra emeli.
Teli violaszőrű muskátliágyon
Hever az alkony:
Napot kérődző ősi arany barom, heves pirossal.
De táncol a tejszínű kecske,
Fekete szeme szapora lyukat ver
Égi kéken.
Régi fehér udvaron
Sugáros legelő-pásztot tereget
Honlelő, hősi zajjal térő kolomp.
Ott, hol jobban reszket a lomb
Lompos fürtű érő szilvák közt
Kenyeres párját hívó gerle bujdokol.
De barna karon, tenyeres juharon
Halkan kalimpál
Szárnyas karommal a magvas gyümölcs
Kirívó arany rigó ringó bölcs ütemén.
S a hársak sorban álló, napfaló társak
Csorba villás ága remeg, mert rajta
Remekfajta, tarkabarka harkálycsőr tőre villan.
Illan a pille szivárványszárnya
Hímporos bársony farka
Kövér rózsára hullva, illatba múlva ér.
Már vár
És hímes hírnöknek meghasadva nyit,
Márvány belit kitárva,
Ölet az öles rózsavár.
Alatta kölesszemre kukorékol
A karakán kakas
S lifegő nemre-gőgös tarajjal piroslik.
Szájtáti robajjal lihegő karaván,
Itókás libák, kerek kék leső szemre fogják:
„Mi leszen itt, mit teszen, mit eszen
A cafrangos, parókás, karmantyús kán
Ki nőstények hódolatán sarkantyús kéjjel gázol?”
De éjjelárnyú ereszen
Ösztövér szárnyú, bárgyú denevér
Körtéje csüggedve csüng
S köréje kört vonva
Széjjel-teregetett varázs-leve erejével,
Éhsége tudós szőttesével
A jós pók szövi be.
Tölgy tövibe, mélyes gyöpübe
Hangosló tücsökdal heve erjed.
Terjed a szürkület
Kéjes diadal díja csalogánydalt csattog a sűrűn.
S a völgy ölibe,
Arany csat a láthatár kék övibe,
Égő égi köpübe
Körösztül ezer égő gyűrűn
Pőrén gördül a nap. Izzó bőrén
Dőrén tépett szerelmes bíbor sebek.
S ki tegnaptól habfelleg szőrén hunyva holt;
A hold kilépett
Égi bált sejtve
Tengernyi rőt fényfátylat rejtve
Gyűrt képe alá.
S a nappal tűrt szolgái
Esti urak, a fura békák
Édes kuruttyolással, negédes nagy ugrással
Teremnek a hasadt tornác kövén
S az éji veremnek dongás vedreiből
Zsongás kél.
Félrebillen az árnyékbogrács-födél.
Fekete élő bogarak
Furcsa holt fények ömlenek egyre
S már bagolybegyre került
Az első félénk madárfiók.
Vonuló völgyre, hasaló hegyre
Egyre szorosabban szorul
A fekete rend varázsgyűrűje köröttem:
Sötétség, tövis, kő, örvény, kizmet, kétség.
Ismét messze a reggel s emberi arcom...
Csak egy puha lépés nesze az árnyak közé még
S lelkem levetkezé emberi bőrét.
Ragadozók csőrét, hüllők siklását
Esetlen csírák bomló nászát
Sírom serkedve magamban.
Nyakamba szívós szíjú, kerítő éji kéj kerül:
Külön hiú szeszély a lélek
Látásba révült lázadás,
Örök csak az édes éji láz
Bő, vak adás.
Testem falat falánk füvön,
Szem a földnek testén,
Boros kehely
Teremtő düh úrasztalán,
Élet-szülő szőlő,
Talán párzó pille
Isten mutatóujján megülő
Remegő hímpor.
Gyökérkereső eső
Mosta zöldre képét
Csámcsogó fiatal földre
Frisset csapkodott.
S lám most
A fecskék sarlószárnyú népét
A tiszta lég
Könnyű magasra emeli.
Teli violaszőrű muskátliágyon
Hever az alkony:
Napot kérődző ősi arany barom, heves pirossal.
De táncol a tejszínű kecske,
Fekete szeme szapora lyukat ver
Égi kéken.
Régi fehér udvaron
Sugáros legelő-pásztot tereget
Honlelő, hősi zajjal térő kolomp.
Ott, hol jobban reszket a lomb
Lompos fürtű érő szilvák közt
Kenyeres párját hívó gerle bujdokol.
De barna karon, tenyeres juharon
Halkan kalimpál
Szárnyas karommal a magvas gyümölcs
Kirívó arany rigó ringó bölcs ütemén.
S a hársak sorban álló, napfaló társak
Csorba villás ága remeg, mert rajta
Remekfajta, tarkabarka harkálycsőr tőre villan.
Illan a pille szivárványszárnya
Hímporos bársony farka
Kövér rózsára hullva, illatba múlva ér.
Már vár
És hímes hírnöknek meghasadva nyit,
Márvány belit kitárva,
Ölet az öles rózsavár.
Alatta kölesszemre kukorékol
A karakán kakas
S lifegő nemre-gőgös tarajjal piroslik.
Szájtáti robajjal lihegő karaván,
Itókás libák, kerek kék leső szemre fogják:
„Mi leszen itt, mit teszen, mit eszen
A cafrangos, parókás, karmantyús kán
Ki nőstények hódolatán sarkantyús kéjjel gázol?”
De éjjelárnyú ereszen
Ösztövér szárnyú, bárgyú denevér
Körtéje csüggedve csüng
S köréje kört vonva
Széjjel-teregetett varázs-leve erejével,
Éhsége tudós szőttesével
A jós pók szövi be.
Tölgy tövibe, mélyes gyöpübe
Hangosló tücsökdal heve erjed.
Terjed a szürkület
Kéjes diadal díja csalogánydalt csattog a sűrűn.
S a völgy ölibe,
Arany csat a láthatár kék övibe,
Égő égi köpübe
Körösztül ezer égő gyűrűn
Pőrén gördül a nap. Izzó bőrén
Dőrén tépett szerelmes bíbor sebek.
S ki tegnaptól habfelleg szőrén hunyva holt;
A hold kilépett
Égi bált sejtve
Tengernyi rőt fényfátylat rejtve
Gyűrt képe alá.
S a nappal tűrt szolgái
Esti urak, a fura békák
Édes kuruttyolással, negédes nagy ugrással
Teremnek a hasadt tornác kövén
S az éji veremnek dongás vedreiből
Zsongás kél.
Félrebillen az árnyékbogrács-födél.
Fekete élő bogarak
Furcsa holt fények ömlenek egyre
S már bagolybegyre került
Az első félénk madárfiók.
Vonuló völgyre, hasaló hegyre
Egyre szorosabban szorul
A fekete rend varázsgyűrűje köröttem:
Sötétség, tövis, kő, örvény, kizmet, kétség.
Ismét messze a reggel s emberi arcom...
Csak egy puha lépés nesze az árnyak közé még
S lelkem levetkezé emberi bőrét.
Ragadozók csőrét, hüllők siklását
Esetlen csírák bomló nászát
Sírom serkedve magamban.
Nyakamba szívós szíjú, kerítő éji kéj kerül:
Külön hiú szeszély a lélek
Látásba révült lázadás,
Örök csak az édes éji láz
Bő, vak adás.
Testem falat falánk füvön,
Szem a földnek testén,
Boros kehely
Teremtő düh úrasztalán,
Élet-szülő szőlő,
Talán párzó pille
Isten mutatóujján megülő
Remegő hímpor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése