A szűzi, eleven és szép ma szárnyai
feltépik-e nekünk, sújtván vadröptű ívben,
e múlt, kérges tavat, hol visszatérve híven
dértől szegett, jeges szárnypár vergődve ví?
Ez ő - emlékezik hajdan hattyúja, ki
nagy bár, nem hord reményt a kétségtörte szívben,
mert nem éneklé a helyet mesteri mívben,
hová jégfényű tél jöttén kell szállani.
Szép vergődő nyakát e fehér görcs szorítja
a térben, mit hiún tagad; ez elborítja,
a rettentő talaj lefogván tollait.
Fantóm ehelyt csupán, mert ragyogása tiszta,
s közöny fagyleplibe magát burkolva itt,
meddő számkivetés álmába dermed vissza.
(Ford.: Kemény Ferenc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése