Mióta
elejtett engem titkos ágom,
Mióta
a buja barna földet hágom,
A
tejízű álomburkot szívós ajkkal feltöröm,
S
elindultam Isten felé,
Gyenge
gyermekkorom óta
Ő
volt szomjúm s örömöm...
Kerestem
a napnak pengő lépte táján,
Égnek
tülekedő bikkes lajtorjáján,
Tükrös
kékjét mély kutakban,
Éj
erdejét felkutattam.
Rám
borult a déli réten
Térdig
tüzes lóherében,
Buzgó
boldogságom.
Menny
harangja zengte: „Hála, hála néked,
Ki
öledben ringatsz tentermette néped,
Ki
szent köldököddel ezer eget táplálsz,
Magot,
szárnyat, lelket tenyeredben számlálsz.”
Tüzes
lóherében ígyen énekeltem:
„Te,
ki bennem reszketsz, pedig benned keltem,
A
verőfény rajtam a te olvadt tested,
Benned
fürdő orcám színörömre fested,
Tizenötesztendős
nyári aranyalma,
Legyek
asztalodon ujjongásba halva
Isten
csemegéje.”
Kenyeret
az Úrnak, mert az Isten éhes
Férfivágyódásra,
asszonyszerelemre,
Ölelések
malmán ő feléje ömlő
Áldozattá
őrölt csók gerjedelemre.
Magját
elhintettem utam barázdáján,
Első
füve serkedt anyám csókja táján,
Hajnalt
lestem, bimbók kelyhüket hogy oldják,
Madárfészek
bújva tanultam meg módját:
Hogy
telítsek fészket pici puha testtel,
Játszó
szeretettel, ki fájni se restell;
szökkenő
mezőkön szemet szaporázzak
Hűlt
csók hava alól új tavaszba fázzak.
És
amiért magam alázattal adtam,
Ajándokul
öröm őrlő tenyerének,
Bennem
kalász keljen, életszemmel teljen
Örök
arany mára Isten asztalára
Valóság-kenyérnek.
Hogy
szüretre értem, szőlőhegyre tértem
A
szívemet piros Kánaánban értem:
Néma
tőke tövén szóló szőlőfürtöt.
Nedvemet
facsartam felhők játékából;
Ereimbe
bíbort arany égikürtök
Ontottak
riadva, hol az alkony lábol.
Színem
szegfüveknek színsujtásos leplén
Kisarjadzott
vérem mindeneknek testén
Kezemnek
nyomából mustot serkentettem
Ajakam
szavából mámort merítettem
Dolgok
öröméből, magam mélységéből
Édes
boritalul a lelkemet mértem
Isten
asztalára.
Melyik
édenkertben gyűjtöttem a mézem,
Dolgok
édes szívét sejtő méheimmel?
Mikor
szomjuhozva önmagamba néztem
Láttam,
hogy a szívem ezer szívet mímel.
Ember,
állat, növény s a kövek, a holtak
Százszirmú
szívemben egybefogva voltak.
Százszirmú
szívemnek zengő rózsájában
Ezer
harmatcseppben ezer képük úszott.
Bennem
hazajártak, bennem hazagyűltek,
Csöppbe
kerekedtek, eggyé édesültek.
És
mert én is, én is mindenekben alszom
Íme,
minden küldött, hogy feleljen rólam
Szívem
trónusához egy-egy drága túszot.
...
Létre riogatva ezer álomlepkét
Kibontom
most szívem százszín rózsaleplét
Ajándékba
virult nyílás örömében
Szívetrejtő
szívem száz sziromra tépem,
Szívszirommal
hintem az Úr asztalát én
Isten
abroszául.
Még
egy kicsit várok, a nap erre járjon
Aratás
térdeljen megérett határon.
Még
egy kicsit várok, delelőre érjek
Áldozatra
édes teljességgel térjek,
Orcám
kivirítson békés belátással,
Könnyem
keljen egybe minden vágyódással,
Építsem
önmagam szeretettel épre,
Akkor
két kezemet mosom tiszta szépre
Bizalom
tejével, tejjé olvadt vérrel
S
felemelem őket áldó mozdulattal
Rakodt
asztal felé, melyet terítettem,
Melyre
lelkem adtam, melyre testem tettem
S
ráolvasom halkan csekély imádságom:
„Isten,
ki leszálltál, nékem testté váltál,
Testeddel
etettél,véreddel itattál,
Ne
tagadd meg tőlem áldott éhességed,
A
szívemnél állj meg, asztalomhoz térjél,
Fogadd
szolgálódat, aki szólít téged
Szerény
lakomádul.”
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése