Reményik Sándor: A lehetetlenség kapujában

Nem akarom, - és minden versben mégis

A Te nevedet építem bele,

Isten, holt szívem élő Istene –

Mint faltörő kos a kőfalakon,

A soraimon rést üt a neved, -

Tán csak szokás, - hisz Tehozzád kiáltnak

Nyomorúság idején mindenek, -

Isten, üres szó,v agy végtelen teltség.

Mondd meg nekem most: mért nem teheted,

Hogy akik egymást oly igen szerették,

Varázsütésre mind eltűnjenek?

Mért van az a gyilkos: egyik előbb?

És mért parancs, hogy a más végignézze

Mindig, mindig a halálbamenőt?

És mért kell tépnem magamat azon,

Én menjek-e előbb, vagy menjen ő,

S engem ne lásson a ravatalon?

Mért nem egyszerre, egy harangütésre

Ragadtatnak az egymást szeretők

Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?!

A lehetetlen kapujában állok,

Tudom, Uram, hiába zörgetek,

S tudom, hogy őrület, amit kívánok,-

De hidd el, jobban dicsérnének téged

Az egy csapásra megszűnő világok,

Az egy szélroham-eloltotta lángok,

Az egy ütemre megállt szívverések!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.