Hány
magas eszme, mennyi ábránd
Kél
s száll szivembe’ szerteszét!
De
egynek sem tud adni hangot,
Oly
árva sokszor a beszéd.
Ügyetlenül
vergődik itt lenn
A
messze szálló gondolat.
Visszhang
a vers; érzelmeinknek
Majd
mindig csonka hangot ad.
A
múltból, mint távol harangszót
Áthallom
a bölcs jósigét:
Ne
szűnj soha jobb korra várni!
Kislelkű!
Tudsz-e hinni még?...
S
hinnék; de látom a jövendőt,
A
neve vér és iszonyat.
Az
örök harcnak, gyötrelemnek
Jó
vége soha sem szakad.
Hűlt
vágyak, elzüllött remények…
Mit
várjak én még idelenn?
Kínomat
zengném, ha találnék
Új
dalt az ócska hangszeren.
Kínos
vajúdás, lázas álmok…
Ím’,
ez a dal története,
Egyhangú
mind, ah, mind unalmas;
A
dalnak sincs már érdeme.
Uram!
Nem átkozódom én, bár
Sokszor
sóhajtok csöndesen.
Az
én beteg szívem fohászát
Ki
hallja meg, ha még te sem!...
Tátongó
sebemet te látod;
De
nem adsz rája balzsamot.
pedig,
hogy nem gyógyul magátul,
Én
Istenem, te tudhatod!
Egy
átok űz! Hiába vágyom
Az
emberekkel tenni jót.
S
bár sujtasz mind a két kezeddel,
Én
tűrök, mint a bárgyu Jób.
A
porba hullok. Ó, ki merne
panaszt
emelni ellened?
Himnuszt
zengek keserveim közt:
Dicsértessék
a te neved!
Ki
lát szivembe?... Senki!... Mégis
Fölírják,
hányszor vétkezik.
Kövezzenek,
vagy áldjanak meg,
Ők
lelkemet nem ismerik.
De
nem haragszom; hisz’ az ember
Egymás
birája nem lehet.
És
ami fáj, amit zokogva
Panaszlok,
nem a gyűlölet.
Szentségem
a keserv, s miként a
Katona
rongyos zászlaját:
Szivemet
annál jobban őrzöm,
Minél
több bánat járta át.
S
ha eltipor a szenvedélyek
Bősz
méne a harc mezején:
Ne
gázoljon szivembe senki;
Maradjon
a zászló enyém!
Megnyugszom.
A nehéz lemondás
Késő
korában élek én.
Örültem
én is az örömnek
És
ami fájt, megkönnyezém.
S
közelg bár nagy idők viharja;
Én
csillagomhoz hű leszek.
Tebenned
bízom, örök isten;
Dicsértessék
a te neved!
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése