Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,

iszonyattal üldögélve,

ó – mekkora ád gyötör,

mardos, majdnem összetör:

mily látás a kétkedőnek,

törvény ellen vétkezőnek,

hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén

sóhajok közt üldögélvén

szemlélem bús, elvetélt

életemnek rút felét

s jaj, - most olyan bánat vert át,

mily Jacopo és Szent Bernát

verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány

áruló és rossz tanítvány,

ki az ördög ösvenyén

biztos lábbal, tudva mén.

szent kenyéren nőtt apostol,

aki bűnbe később kóstol, -

Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,

csupa csúnya, csupa átok,

csupa mély seb, éktelen,

testem oly mértéktelen

volt ivásban, étkezésben,

mindenfajta vétkezésben

s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,

s országodba bebocsátasz,

mint szurnám ki két szemem,

mint vágnám le két kezem,

nyelvem húznám kések élén

s mindent tagom elmetélném,

amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.

Mindent bánok, mindent szánok

és e sajgás, mely gyötör

nem is sajgás, már gyönyör.

Hamuval szórt, nyesett hajjal

ér engem e húsvéthajnal

és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe

kősziklába vájt gödörbe,

bénán csügg le a karom,

tehetetlen két karom...

Te kegyelmet mindig oszthatsz,

feltámadtál s feltámaszthatsz,

hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben

egész nap csak ülök itten.

Lelkemet nagy, jó meleg

szent fuvallat lepte meg,

lent az odvas, szürke barlang

mélyén muzsikál a halk hang,

ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

áprilisban fürdik és

aranyozza napsütés,

ahol lépked, jobbra-balra

ezer madár fakad dalra

s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,

liliomos tanítvánnyal

nem követlek, Mesterem.

Majd csak csöndes estelen

indulok, hol vitt a lábad,

földön kúszom könnybe lábadt

szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon,

éjsötét nagy pusztaságon

étlen, szomjan vágok át,

nagy hegyeken vágok át,

mint eltévedt eb szimatja,

mely halódva is kutatja

vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,

pálmás, örök dicsőségről

vonszolván földdel rokon

testemet a homokon

s így ujjongván, nem is érzik,

hogyan sajog, hogyan vérzik

rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:

kúszva, vérzőn, énekelve,

portól, sártól piszkosan

menni mindig, biztosan...

S kopjék térdig bár a lábam,

tudom, az ég kapujában

utólérlek, Krisztusom!

Forrás: Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó 1991.