Valakit
vártak szomjazottan,
Ezer
lélekben vajudott a vágy:
Csak
jönne s hozná – oh akárki –
az
új igét: a jövendő szavát.
Valamit
várt a nép, az Élet
Felhők
közül a tengerek felől,
Csodát...
Csodát a szürkületbe,
Mi
megfoganva, megteremve
Kiválni
készült az éj méhiből...
...
Lassan kihunyt már mind a mécses,
Egy
hárfa pengett messze valahol,
Chedron
felől a déli éjbe
Illat
ömlött az olajfák alól.
Zengett
a dal, az illat áradt,
Sötéten
égtek lenn a gyehennák,
S
Bethániából jött egy ember
Égő,
sugárzó lángszemekkel
A
békességes déli éjen át.
Megtelt
illattal minden ösvény,
Amerre
jött, - már szinte bóditón,
S
a fehér város fölött sötéten
Csodásan
állt a fekete Cion.
A
fehérruhás szelid nagy ember
Érezte,
mit a szálló dal dalol,
Úgy
rémlett néki, hogy a hárfa
Lelkében
zengi. Mártha, Mártha,
S
áradt a dal az olajfák alól.
Megtelt
a lelke áhitattal
és
megfogant a csodás nagy titok:
Itt
súgták meg a déli éjben
A
pisztáceák meg a jázminok.
Megértette,
mi itt vajúdik,
Illatba,
dalba bóditón remeg
S
másnap sugárzó lángszemekkel
Hirdetni
kezdte a nagy ember:
Szeressetek...
Szeressetek...
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése