A
bűneimmel egyedül vagyok.
A
szó lebotlik ajakamról
Mint
elesett, fölvérzett kisgyereknek:
Kiáltana,
de csak szepegni tud,
És
poros arcán két sáros barázdán
Nagy
tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó,
hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven
neveztem a bűnt és erényt,
Mint
Ádám a paradicsomban
A
rámosolygó teremtményeket.
De
most: egy néma rengeteget látok,
Egy
ismeretlen, névtelen világot
Az
önmagát sem értő szó megett.
Oly
kétségbeesetten egyszerű
A
szó, a név, a számozott szabály!
A
tett is olyan: megtapinthatod.
A
mások tette olyan egyszerű!
De
az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor
magam sem értem,
Amikor
már az anyaméhben
Hét
fátyollal fogantatott.
Ki
mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi
az apám, és mi a nagyapám,
Mi
ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig
Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig
Jókai, meddig Szent Ferenc,
Meddig
a kenyér és meddig a perc,
És
mekkora része az Istené?
Én
azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én
cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy
az egész csak képzelet?
Ó,
vak sebészet gyóntatónak lenni,
De
gyónni, - patakot tenyérbe merni,
Kottába
venni a forgószelet!
Jaj,
így vagyok a bűneimmel!
Megvert,
fölvérzett, maszatos gyerek,
Még
sírni is csak szepegve merek.
De
Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe
vesz, semmit sem kérdez,
Csak
megcsókolja vérző homlokom.
És
én meleg mellére bújva,
Szabadító
sírásba fúlva
Az
egyetlen szót dadogom:
Atyám!
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése