Kaffka Margit intézeti képe Szatmárból
Egytájban
a halál értem izengetett.
Sokat
járkáltam akkor szökkenő hidak ívén. –
S
ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken
állva, kisértőn mértem a perceket. –
Vagy
házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem
lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam
a szívemet százszor is én:
Bírok-e?
– Várok-e? – Félek?
És
elvégeztem, hogy maradok: élek.
Most
nekem már menni kell.
Kivilágított
termekbe sietve nyiti,
Kiviláglott
hír-titkokat kérdezve szítni.
S
hol kék szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük
haladni el.
Ablakba
állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős
párok, tilosba-járók.
-
Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e
ellened élet, a vértem?
(Pedig
jobb volna, tudom,
Erdőn,
hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni
már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És
megbékélni, bizony!)
Eljön-e
az Úr majd, ha hívom?
Ha
felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két
óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
mely
csak kitárul se adva, se kérve, -
Lehajthatom-e
egyszer fejemet?
Feszült
lelkem belesimulhat-e végre
Az
Isten óriás köd-tenyerébe?
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése