Krüger Aladár és családja
A nagy Prokóp, a huszita vezér
Bosszút esküdt a megölt mesterér’.
„Máglyára vitték? Tűzzel ölték őt meg?
Nos, hát tűzzel pusztítom én is őket.
A Rajna vitte szerte hamvait?
Én sem kímélem haló
poraik.
Város, falu, lesz puszta romhalom
Egyházaik mind sorra gyújtatom.
Ajtóra rászegezzük a papot
S minden apácát kardra hányatok,
Hogy megremegjen férfi, nő, gyerek,
A holmi jártunk, az eretnekek!”
S a nagy Prokóp fekete paripán
Végigszáguldott Morván, Slézián.
Nyomában földből támadt új világ:
Csatabárdos, harcvágyó husziták.
A lobogójuk színe fekete,
Vörös kehely a tábor címere,
Mérföldjelzőjük: üszök, puszta rom,
Hol elfeledték e szót: irdalom.
Száz klastrom lett a lángok martaléka,
Kétszáz templomból lett számukra préda
S amerre járt a bosszuló sereg,
Remegve bújt el férfi, nő, gyerek.
Küldtek reájuk páncélos hadat:
Mind elhullt csatabárdjaik alatt.
Vittek keresztes hadat ellenük:
Abból hírmondó egy sem menekült.
Újból lángoltak fényes templomok,
Tovább pusztultak falvak, városok,
S kacagva nézte, hogyan folyt a vér,
A nagy Prokóp, a huszita vezér.
„Tűz kellett nektek? Itt van rajtatok!
Máglyát, ha tudtok, nekem rakjatok!
Nincs irgalom és nincsen kegyelem,
Ahol a zászlót én fölemelem.
Nincsen családunk és nincsen hazánk,
Csak a bosszút ismerjük, semmi mást.
Nem kérünk és nem is adunk kegyelmet
Az anyaszívről eltépett gyereknek,
Habár a vér az egekig felért –
Bosszút állunk a megölt mesterért!”
Állt egy kis zárda csöndes völgy ölén,
Bólongó tölgyes erdő közepén.
Lakói jámbor, ájtatos szüzek,
Kik itt keresték üdvösségüket.
Ápoltak koldust, árvát, beteget,
Szavuk imádság, tettük szeretet,
S hajlékuk béke édes otthona.
Prokóp egy este érkezett oda.
Épp Angelusra hívott a harang,
Midőn betörtek marcona hadak.
Egy perc alatt elállva ablak, ajtó.
Egy perc alatt elnémul a harangszó
S az udvaron húsz fogoly, gyenge nő,
Imádkozó és némán
reszkető,
Ott várta a könyörtelen halált.
A nagy Prokópnak lesték csak szavát
S kivont karddal az udvar közepén
Parancsra várt száz izmos, vad legény.
Prokóp vezéri pallosát kivonta
S odatekintett a leánycsoportra.
A katonák egyet léptek előre;
Csak egy intés és friss vér hull a földre.
De íme, a vezérnek sápad arca,
Kezében reszket éles, büszke kardja,
Majd felhördül vadul, kétségb’esetten:
„Megállj! moccanni egy lélek se merjen!”
Döbbenve áll a pusztító sereg.
„Mi lelt?” Szól egyik. „Rád nem ismerek...”
De a vezérnek lelke messze jár.
Volt egyszer – ah talán igaz se már -,
Volt egyszer egy dacos, tüzes fiú,
S volt egy szelíd lány, szőke, szomorú,
Volt egy falucska erdős hegy tövében
S volt szerelem két ifjú lény szívében.
Ábránd, ifjúság, álom, szerelem...
Azt hitték,másként nem lesz sohasem.
S jöttek csatázó, rettentő napok;
Az ifjú elment, mindent ott hagyott.
Felejtett s hitte, őt is elfeledték –
S most itt találja fel ifjú szerelmét.
Csak egy intés – és többé már nem él...
S ő ölesse meg, Prokóp, a vezér...
„Ébredj, Prokóp! Tán részeg vagy?” kiáltnak.
... Mily szép szeme volt annak a leánynak!
A lelke gyöngéd, szíve jó, nemes...
„Prokóp, alszol? Néped szavadra les!”
... És hogy szerette, tisztán, nemesen –
Első ibolya – első szerelem...
„Mit tétovázunk? Rajta, husziták!”
Vértóba roskad húsz ifjú virág.
Prokóp kiáltna – nem tud. Késő. Vége.
Egy vércsepp freccsent oda a kezére,
Azt nézi hosszan, némán, szótalan.
S a sereg ordít vértől ittasan,
Hogy bősz zajuk föl az egekig ér:
„Éljen Prokóp, a kelyhes fővezér!”
Csatába indult másnap a sereg.
Tudták, győznek. Ők győzhetetlenek,
Hiszen Prokóp futást nem ismer, sem halált.
És most az egyszer a harc elveszett.
Tengernyi tenger hulla közepett,
Fekete lova teteme alatt
Ott feküdött egy marcona alak.
Szívében lándzsa. Másutt nincs sebe,
Csupán kezén egy vérfoltnak helye.
Arcáról béke, megnyugvás beszél.
A nagy Prokóp volt, a kelyhes vezér.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése