A nap mosolygó fényben fzált alá
A tifzta láthatár láng-özönén,
S bútsú sugárit a fűzes patak
Zavartalan hullámin tükrözé;
Míg Milla egy gyáfz emlék-kő előtt,
Hol már öt év lefolytán kesergett,
Köny-ragyogta pár nefelejts fzemét
A zsibbadó alkonyon felejtve
Figyelmetlen ült egy agg törzsökön
A múlt bús emlékébe süllyedve.
Szép keble ollykor foháfzra dagadt,
S boldog korát most némán sohajtá,
Majd rebegő ajka igy panafzlá
A fájdalmára siket bértzeknek
Képzése fzötte kedvese hunytát:
„Igy múla el fzép-kora virúltán,
Miként az nap, - ah! de zivartalan
Csendben fzált alá az ég lámpája,
Őt a dúló fegyver robojja közt
szerelmem, s hazája fzép reményén
sujtá le a dühös pogány keze,
Mint a záport okádó felhőkből
Kilobbanó villám a bértzeken
Magasra nyulángó sudar fenyőt. –
Elhunyt ő – nyugalma véghetetlen. –
Mint könnyeim – mellyeket e fzobor,
Melly itt hű emlékével kérkedik,
Tőlem néma réfzvétellel fogad.” –
Igy kesergé Vándorfiját Milla,
A csendes alkony, keservén homály
Leplével fzőnyegezte bé a tért,
S az agg Szilek magány rejtekébe
Komor sötét borult kunyhójára
Az őfz Kálmánnak, hol nyugtalanul
Vára már az elkésett Millára,
S figyelve leste jöttét, azonban
Lassu csörtetés suhong fülébe.
Nem, Milla, fzóll, Milla gyors léptekkel
szokott béfzökni kunyhóm ajtaján;
A nefzre remegő lépésekkel
Kitántorog az agg csendes lakából,
S a mint az est-homályba fzét tekint,
Felé közelgni lát egy idegent.
„Idvezlégy jó Öreg! – fzóll az útas –
Botsáss meg, ha magányod zavarom;
A késő alkony útam elfedé,
De fáradt erőm sem bir már tovább,
Jámbor vagyok, károdra nem lefzek,
Fogadj bé éjjelre hajlékodva.”
„Kunyhóm, mellyben hat évolta lakom,
Miolta a Tatár dühe hazám
Feldulta, s megfofzta mindenemtől,
Nyitva áll boldog boldogtalannak.
Jöjj bé azért bízvást – felelt Kálmán –
S míg majd Leányom, kit már rég várok,
Somot, epret hozand vatsoránkra,
Befzéld el, hogy hol járfz te, s ki vagy.”
„Hazám ez árva Hunnia – fzóllt ő –
Itt fejtőztek gyermeki éveim
Egy fzép birtoku, s még magasb lelkű
Atyának gondos fzorgalma alatt:
Itt virult ifju korom tavaffza,
Nyájas kedv, boldog meg-elégedés
Élteté e tündér korom fzakát
Határtalan boldog jövendőre
Egy bájoló Lyánka kellemi körül;
Kinek földi ketsei korán
Egéfz ényem fzivéhez lántzolák,
S őt birnom volt lelkem minden vággya.
De haj! miként a duló fergeteg
Hogy pufztítja el a rét pompáját,
Szép reményem a’kép rabolta el
A Hazánkon fzanafzét kóborgó
Istent s emberiséget nem esmert vad nép.
Fegyvert fogék Hazám óltalmára;
De távozván tőlünk a fzerentse,
Több nyomorult földím közt engem is
Rabbá tett a győző durva csoport.
Öt éven át hordoztam lántzait
Szépem, s Hazám nem létén kesergve,
Az ég megfzánta sűrű foháfzim,
S kegyetlen járma levetésére
Keggyel nyitott útat: - négy hold teltét
Láttam már, miólta holt reményem
Szépem még feltalálhatni kéfztet,
Minden fától, minden bokortól – ah!
Mert dúlt hazámba alig látok mást –
Kérdezem őt, de mind siket, s néma.”
Kálmán könnyezni kezd az idegen
Panaffzára, s hozzá imigy dadog:
„Sorsod velem köz; nem rég engem is
Szép vagyon, hölgyem, s egy nagy reményü
Fi, kit agg-korom gyámjának véltem,
Túl érdememen boldogítának:
Most e kunyhó fzük köre korlátja
Minden hajdan ragyogó fényemnek,
Felégett házamnak tsak romja van,
Hölgyem hült porai ott hamvadnak
Egy tölgy alatt, hová magam tevém.
Fijam elrabolta a vad Tatár. –
De boldog vagyok még is, mert az Ég
Egy hasonló fzerentsétlen, de fzép
Angyalát küldte hozzám gyámomra.
Ő ápolja lankadt tetemimet:
Szép ő, ártatlan, nyájas, fzelíd, jó,
Olly, mint az Ég, vagy mint a kelő nap,
Ha néha néha vidámon mosolyg,
Hesper súgári tünnek fel artzán:
Ha lelke ollykor keservbe mereng;
- Haj! mert ő is gyakorta sír velem,
Midőn a köz vefzélybe elhullott
Kedvese emlke, kinek emlék-
szobrot emelt ama füzes patak
Megett, eltünt boldog hajdan-korát
Viffza varázsolja képzetének –
A telt hold komoly fénnyét képezi.”
Igy rebegett az agg Kálmán. S im az
Ajtó benyil, Milla gyors léptekkel
Suhan bé, jobjában epret, somot;
Baljában egy virág csomót hoza:
Késtem Atyám? ezt kérdé évődve,
A fzép nap lenyugta, s a csendes est
Tartóztatott kedvesem fzobránál
Andalító néma magányomban
Lezokogni fájdalmas érzetim. –
De ki ez? – dobbanva vonúl hátra,
A mint az idegent a sötétben
Éfzrevette: - gyújts Leányom métset,
Szóll Kálmán – hadd lássam, kivel vagyok.
Milla métset gyujt; s ah! a pislogó
Kis méts világ mennyei fényt derít,
A mint az idegenre rá tekint,
Ő ez! - kit holtnak
vélve zokogtam,
Ő ez – Kálmán! – Vándorfi ez! – ezen
Szavakkal omlott Milla karjába
Vándorfinak – Vándorfi Milláját
Égi hévvel fzorítja ölébe,
Míg a reájok bámult Kálmánban
elvefztett öfz attyát pillantja meg,
S forró fzivéhez tapadt hivével
Előtte remegve térdre hullván,
Atyám! – kiált – im él fijad! im él
Millája Fijadnak! – élfz Te! – Fijam!
Téged enged e még az Ég látnom?
S Millát véd angyalként veled? – Ezzel
A refzkető öreg rájok borul,
Fiját, s agg kora ápoló gyámját
Öröm-köny özönébe ferefztvén
Esdekli rájok az Ég áldását:
Az ég meghallgatá, s csendes lakok
Boldog, de nem fény-üző körében
Apró unokát is ringathatott
Az őfz Kálmán még rezge térdein!!!
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése