Hová, hová e nyájjal, virágzó hajadon?
A merre mégysz, kopár és rémséges a vadon;
Kigyók, tövisek sebzik ott ékes talpadat,
Barnára festi szellő s forró nap arczodat.
„Hagyd fesse meg nap és szél virágzó arczomat,
Ha keblem tisztasága fehéren megmarad;
Kigyót, tövist keblében többet rejt a világ,
Mint a vad rengetegben e bérczi pusztaság.”
Szólt és folytatja utját a tiszta keblü szűz,
Kit a világ zajától magasztos ihlet űz,
Csendes, szelíd magányban találni menhelyét,
Hol Istennek szentelje imában életét.
’Társad leszek, leányka, s kisérőd útadon,
Erős karom megvédend s e kard oldalamon.’
„Nem félek – mond a lányka – nem kell kiséreted,
Van társam és kisérőm, - jó lelkiösmeret.”
’Küzködni fogsz éj- s szomjjal, elfoszlik gyér ruhád,
A szükség elhervasztja szép arczod hajnalát;
Gazdag vagyok s hatalmas, van fényes birtokom,
Kövess, és lábaidhoz gyémántimat rakom!’
„Gazdagságot hagyék el és fényes urlakot,
Hogy itt e rengetegben örizzem a juhot;
Dúsabb vagyok náladnál, mert mit sem veszthetek,
Nézd, fényes palotám itt e büszke rengeteg!”
De árva vagy, leányka; jert hát, testvér helyett
Öleld meg szeretettel e testvérkebelet,
„Apámat hagytam én el, tarts árvának tehát;
Illy árvaságban testvér kárpótolást nem ád.”
’Tehát szeretni nem tudsz, oh árva, oh szegény!
Jer, és tanuld meg tölem, mi szent ez érzemény;
Hő karjaimba zárlak, szivért cserélj szivet,
S a csillagokba irlak szerelmes hölgyemet.’
„Szentségtörő? – kiált a leányzó – vakmerő!
Ne bántsd az ég aráját, melly nem számodra nő?
Szivem, tudd meg, kisértő! szivem már nem szabad –
A szűz megzatja birja eskümet, szavamat.”
’Tehát Jézus hitére pártoltál hitszegett!
És elhagyád hazádat, apádat, mindened!
Elér a büntető kar, rettegd a vérboszut!’...
S térdére hull Regina, buzgón imádkozik,
Szétlegelő bárányi, mint kar, körülveszik...
„Uram! szent kezeidbe ajánlom lelkemet,”
S a bárd a legszebb nyakról sujt egy angyalfejet.”
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése