Ti e zöld bereknek kellemes homályi,
Ti lombos tölgyeknek setételő árnyi!
Mellyek nem rég kedvemet
Felderítettétek, s égi érzetekben,
S Olymp Istenei tifzta örömekben
Úfztattátok fzívemet.
Ti zöld ágak, ti is elhervadoztatok,
A dérnek fagyától ellankadoztatok
Telelésre dőltetek!
Hol Amáliával földi angyalommal,
Azon mindeneknél fzebb imádottammal
Mi sokfzor fzemléltetek;
Midőn az ezüst hold gyenge világánál,
S az esti fzellőnek lágy suhogásánál
Málimmal enyelegtem;
A midőn víg lantya gyönyörűen pengett,
Angyali fzép fzava kellemesen zengett,
Ölében fzenderegtem:
Hol nékem fzerelmet esküdt sírpartyáig,
S állandó hívséget élete fogytáig
Nem rég az Istenségre:
De ah! már engemet tsúfusan megvetett, -
Máshoz ált azon fzép tündér hitefzegett,
Nem tekintvén az Égre! –
Mint a lépre kitett hangos filemile
Hímjét a zöld gallyról a tőrbe hívja le,
Tsábít énekével;
Rózsás artzaidnak tündéres bájai
Sziréni éneked Angyali hangjai
Vonznak tsudás erővel. –
De oh! miért hittem tsalárd fzavaidnak,
Engem lépre tsaló mosolygásaidnak, -
Mért efzközlém vefztemet! –
Érted mind untalan kínlódó kebelem,
Szívemet martzongló kegyetlen gyötrelem
Idő előtt eltemet:
Eleven fzíneit nem rég víg képemnek,
sok vidám óráit nyugalmas éltemnek
A bú s gond elrablotta;
Artzaimra halál-sárgaság vonula,
Szemem tüze elhunyt, - homályba borula,
s kellemit lefzaggatta
Az irigy sors. – Oh ti őfzi fuvallatok!
Szabad kényetekre kevélyen állyatok
A sárga leveleken;
Nem sok idő mulva sírkövemnél zúgtok,
Berkem fái smaragd fzínbe nem borúltok
Nékem több kikeleten; -
Kínom, melly kígyóként mardossa keblemet,
Sietteti, érzem ohajtott végemet. –
Szép Tsalárd, Isten veled!
Fedezd rózsáiddal békés sírhalmamat,
S bár egy könnyed fzánnya fzunnyadó hamvamat.
Nyugtom tsendesé tefzed.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése