Míg anyjuk önfeledten
Vig társaság között
Hiú szivéletébe
Kéjgyöngyöket fűzött,
Az őrzetlen szobából
- Ki mondná meg neki? –
Az erdő mély ölébe
Kifutnak gyermeki.
Ott könnyü lesz mulatni
A sűrü lomb alatt;
Kifogni a patakból
Sok csillogó halat.
Melly szirteken keresztül
Kergetve árvizét,
Elönté a lapálynak
Virágdús szőnyegét...
Hol van, ki visszatartsa
Az áradó gyönyört,
Melly őrizet-hiányban
Korlátain kitört:
Kitépik a lepének
Aranyló szárnyait:
Hangos kaczajjal űzik
Egymásnak árnyait.
S leszelve mind előttük
A rózsák bimbaja,
Mint egykor a töröknek
Hazánkban rút faja.
Leülnek a pataknak
Sikos gyepoldalán;
Az édes élv derűje
Ég arczuk hajnalán.
S köröttük e vadonban
Ezernyi vész lebeg,
A sziv e gondolatnál
Ijedve fölremeg...
S míg anyjuk önfeledten
Vig társaság között
Hiú sziv-életébe
Kéjgyöngyöket füzött:
Miért hogy a vadonban
Bajuk nem eshetett?...
Őrangyaluk virasztott
A kisdedek felett.
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése