Feküdtem kint a kertben
az őszi napsütésben,
s egy szitakötő szállt rám,
karomon pihent szépen.
Nem mozdultam, és ő sem,
csak ült nyugodtan, bátran,
én meg mohón figyeltem,
hogy ily közelből láttam.
Úgy csillogott a fényben
áttetsző, könnyű szárnya,
mint finom erezetre
rálehelt selyemhártya,
tükörnél fényesebb volt,
a napfényt visszaverte,
s a szárnyak közt húzódott
szép, karcsú, bársony teste.
Elrepült, visszaszállott,
fejét is megfigyeltem:
nagy, sötét,mozgó gömb volt
a finom, karcsú testen,
hajszál-bajusza rezgett,
mintha szimatolt volna,
én meg csak néztem, néztem
lélegzet-visszafojtva.
Azután jött egy másik,
s mindketten tovaszálltak.
A húnyó nap tüzében
játékosan cikáztak,
megvillant könnyű szárnyuk,
majd másfelé repültek...
láttam, hogy megpihenni
egykék virágra ültek.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése