Az életet én dalban érzem,
dal a szavam, a szívverésem,
valahogy így születtem én.
Anyagom, minden, ami élet,
hallom a mély, örök zenéket:
dalol a föld, a víz, a szél,
és mind e dallam bennem él.
Kazánom alatt vérem izzik,
üllőmön szívem kalapál,
idegeim antenna-szála
elfogja, amit muzsikál
a szén, a tűz, a gép acélja,
s a nagy üzem: a nagy világ,
azt is hallom, és azt is érzem,
amit a jeges, téli szélben
suhog egy meztelen faág.
Hosszú időn dugárut írtam,
azt daloltam, ami tilos!
Tollam nyomán tüzet fogott
s lángcsóva lett a papíros.
Lobogtam a nagy éjszakában,
jelként egy süllyedő világban;
- Csak erre, erre, emberek!
Ma más a dal, új korszak érik,
és a teremtő lázt dicsérik
versek, kalászok, kerekek.
Az életet én dalban érzem,
daloltam a nagy, néma éjben,
lobogtam, mint a fáklyafény!
ma új zenék születnek bennem,
és egyre áradóbb a lelkem:
minden, minden csak költemény,
mert mindent dalban érzek én.
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése