A kertben a kövek közt
valami fénylőt láttam,
le is hajoltam érte,
fölvettem, megcsodáltam:
mi volt e furcsa jószág?
kígyó levetett bőre,
látszott, hogy kis lakója
nemrég bújt ki belőle.
Ő fürgén elsikamlott,
új, ifjú bőre rajta,
az öreget, a régit
lerázta, odahagyta,
eldobta, mint egy rongyot,
úgy irigyeltem érte,
szívesen lettem volna
e kis kígyó helyébe’.
Ó, én szegény, bőrömből
hányszor kibújtam volna,
mikor már sok volt rajta
a sérülés, a csorba,
amikor embermódon
nagyon nehéz volt élni,
de jó lett volna akkor
sorsunkat elcserélni.
Kezemben itt a bőröd,
te fürge kis kígyócska.
Smaragdos új ruhádban
sikamlasz már azóta,
vagy nyújtózol a fényben,
sütteted karcsú hátad,
így éled a világod,
te örökifjú állat.
Mennyit regéltek rólad
Ádám és Éva óta:
talán egy ősöd volt a
szép almafa kígyója,
s őáltala szövődött
az édenkerti dráma,
így indult el az ember
örök tragédiája.
Mit tudsz te mindezekről,
legendás hírű állat?!
Hülő vagy, hideg véred
nem érzi azt a lázat,
ami pezsdíti, fűti,
forralja a világot...
Nem tudsz a szenvedésről,
s nem ismersz boldogságot!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése