Nyugott a táj, a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, a csörgő hullámzatával
Nem mossa többé sárga partjait;
Nem suttog lomb a görcsös barna ágon,
S melly rajta énekelt a víg madár
Rég hallgat, s a kiholt hideg világon
Virágtalan de nyúgott
a határ.
Nyúgott – míg a tavasz első fuvalma
A csillógó mezön végig futott,
Egy délszaka, a nap meleg hatalma
A déli tájon gyözve áthatott:
S im újra felzajog ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán.
A jég-lebelt egy napnak olvadása
Elvonta, s színlelt nyúgalom helyett
Feltünt az elmult ősznek hervadása
S a pusztaság a barna föld felett.
S a nyár ha jön, virágos köntösében
Mi bájoló a messze láthatár,
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár,
Az ágak nyögve föld felé hajolnak
Nem birva többé édes terhöket,
A csermely zúg, virágok illatoznak
S örömzaj tölti a
természetet.
Örömzaj - - míg az ősz első
ködével
Homályt borít a színes táj felett,
S téli halált hirdetve jég szelével
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehull a lomb setét tövéről
Eltünt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak őszi hervadás:
Lám kedvesem, ez keblünk nyúgodalma,
Ez a szerencse, mellyről álmodál,
Azt feldulá egy nyájasb nap hatalma,
Egy jég-fuvalm, - s ez elhervadtan áll.
Biztos csak egy:
sorsodnak változása
Vész ha pihensz, ha éldelsz veszteség:
Minden tavasznak meg volt hervadása,
Minden nyugalmat vész felválta még!
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése