Kép: Szigligeti ősz
Szigligeten élek most e pillanatban,
s versest írók róla, szinte akaratlan.
Szívemben nyugalom, fejem fölött ének,
madarak, bogarak, falombok zenélnek.
Járom itt a nagy kert pázsitos virányát,
közben szinte hallom időm suhanását,
pillangó-perceim jönnek, tovaszállnak,
korán esteledik, megnyúlnak az árnyak.
Ma reggel esett is, lassúdan szemergett,
virágokra, fákra csöndes eső pergett,
a messzi hegyeket kék fátyol takarta,
csak dél felé bújt ki a nap fényes arca.
Hiába, hiába gyors az idő szárnya,
mért is kapaszkodunk életünk nyarába?
Lám mily bölcsen hervad a levél az ágon,
szép ősszel az erdő, talán szebb, mint nyáron.
Madarak, bogarak röptén elmerengek,
így röppennek tova időmből a percek,
s amíg a Balaton hullámait nézem,
tűnő napjaimnak suhanását érzem.
Mi marad számomra az elrepült nyárból?
Csak amit szívemből kezem idemásol,
csak ez a pár betű, csak ez irkafirka,
amit ideróttam erre a papírra.
Ó, ti boldog füvek, bogarak, virágok,
ez a nagy teremtés de jó volt hozzátok!
Ősszel elpihentek, tavasszal föléltek...
miért is vagyunk mi mostoha testvérek?!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése