Tsendes volt a vén Balaton,
S a nyári lanyha fzellő
Sima hátán hátfzadozva
Tünt itt ott néha elő. –
Vidámon mosolygott a Hold
Alá a nagy Tó felett,
Tifzta fényt botsátvá le a
Nap tűz-sugári helett:
Tsak Gundában zajlódott a
Bús fzív, egy csónakban ott a
Nyugodt Tó fzélén, hol már
Láfzlójára régen vár. –
Gunda, Mártonnak, egy öreg
Haláfznak volt leánya –
Szépségéért sok felhevült
Férfi fzívek bálvánnya. –
Víg kedvű, míg fzíve tsak az
Övé volt; - de miolta,
Láfzló egy fzép ifjú haláfz
Azt tőle elrabolta.
Be volt elébbeni kedve
Bús sohajtásokkal fedve, -
Szíve helyén alig fért,
A nélkül, hogy tudná mért? –
Láfzló a Tó tulsó partyán
Lakván, ambár örömmel
Töltene örök időket
Gunda karjai közt el, -
Bár fájt neki az elválás
Szív-epefztő órája, -
S fzomorúan úfzott mindég
Gundától el csakjája;
Még is tsak estve evezett
Ált, ha az idő kedvezett
Gundájához, ki már ott
Rá régen várakozott.
Most is ott ült Gunda, hogy ha
Szép haláffzát megláttya,
vígan tafzíttsa elébe
Csajkáját hív lapáttya. –
Ott gyötré őt a Tó-parton
Kínos várakozása;
Midőn hallott az evező
Tsendes lobitskolása
Távolrol, - Gunda hallotta,
Mindjárt el is indította
A könnyű csajkát, mellybe
Siet Láfzló elejbe.
De hajh! melly nagy lett hirtelen
Bámulása, a midőn
Meglátta, hogy feléje nem
Az esmerős haláfz jön!
Mint a prédára kiindult
Kis állat, ha úttyába
Erősb ellenségre bukkan
Félve hátrál lyukába:
Gunda is egy gazdag Nemest
Látván a hajóban, - nem rest
Viffza fordulni mindjárt;
Nem az jövén, kit ő várt!
Látván az Ifjú, hogy viffza –
Fordult már a fzép Leány,
Megragadván egy evezőt
Maga is habokat hány, -
Biztattya a legénnyét is,
S esküvéssel igéri,
Hogy kettős lefz fizetése,
Ha a Szüzet eléri.-
enged a kettős erőnek
A víz –már közelebb jőnek –
Már béérik hajóját,
A Nemes igy fzólla hát:
„Gunda! édes! Te mindenem,
Szívemnek egy reménnye
Mit futfz? – vagy tán elijefztett
Öltözetemnek fénnye? –
Hifzen, ez alatt is tsak az
Érted dobogó fzív van –
Nints változás most is ennek
Hajdani jóságában. –
Ne erőltesd a gyenge kart
Tovább – nem meffze már a part.
Ugy se hagyfz el semmikép
Engemet már fáradt Szép!”
„Láfzló, Te vagy?” igy fzóll Gunda
Bámultában lelkének,
S benn az öröm – a bámulás
Egybe keveredének.
„Láfzló, hát Te vagy? –oh hifzen
Jól esmerem nyájas fzád
Méz-fzavait – repülnek már
Forró érzetim hozzád;
De hajh! mi setét titok van
Ma minden mozdulásidban? –
Láfzló, kérlek, fejtsd meg ezt,
Míg engemet el nem vefzt!” –
„Gunda, lelkemnek öröme!”
Az Ifjú így felele,
„Igaz, hogy lépésem hibás;
Mert megtsaltalak vele; -
De engedj meg ezen érted
Verő fzívnek, jó lélek!
Ez volt, mellynek tanátsából
Téged megfzédítélek. –
„Én vagyok a haláfz legény,
De többé nem vagyok fzegény;
Mert nézd amott azon Vár
Birtoka én reám vár.”
Megrázkódott Gunda ezek
Hallására lelkében –
Bús jövendő tünt egyfzerre
Fel most képzeletében. –
„Kendynek vagy tehát Fia?”
Igy fzóll kínnal eltelve,
„Szegény fzív! melly fzörnyű sors van
Számodra elrendelve! –
Oh Istenem! mért fzeretek
Ollyat, kié nem lehetek?
Hajh! ezt el nem türhetem,
Elöli ez életem!”
„Tsendesedj Gunda, - tsendesedj!”
Láfzló igy vigafztalá
Szépjét, - „s ne temesd magad el
Vak indulatid alá.
Nints fzámodra kín rendelve,
Sőt boldog lefz életünk,
Ha majd egymás boldogító
Karjai közt élhetünk. –
Ne hidd, - jó fzíved édesem!
hogy rangomért megvethessem.
Mert, bár öfzve dül az ég,
Imádlak akkor is még!”
Ez alatt a parthoz értek –
Gunda néma – komor volt,
Reá nézve minden öröm,
Minden vígság már megholt. –
Láfzlót fzeretni ezentúl
Magának tsaknem vétkül
Tulajdonítá, - pedig nem
Élhetett nála nélkül. –
Kegyetlen sors az, a mikor
Olly fzíveket tüzel Ámor,
Kik bár hiven fzeretnek,
Egymásé nem lehetnek!
Ott ült Márton kis kunyhója
Előtt – s tsendesen vára
A mindennapi fzokásként
Rég elment Gundájára. –
S a mint megláttya leányát
Láfzlóval felé jönni,
Félénk bizonytalansággal
Kezd magában küfzködni. –
Láfzló végre elejbe áll,
S a hold tifzta világánál
Igy fzólla elfzántában
S Hölgyét ált karoltában:
„Öreg! – Lyányod én fzeretem,
Boldoggá tsak őt tehet. –
Nála nélkül élni nekem,
Érzem én, hogy nemlehet. –
Tsak az ő birtokától függ
Az élet – vagy a halál - -
Rám nézve, - nélküle fzívem
Mindenütt kínra talál.
Add hát nekem fzép Leányod,
Fogadom többé nem hányod
Szét hálód, hogy abból élly,
Eltartalak én, ne félly!
De tudd meg ezt is, Öreg! hogy
Én Kendy Fia vagyok, -
Ott a Váram a Tó partyán,
S uradalmaim nagyok. –
Apám, - egy büfzke Nemes – még
Él, - s fzeretetem neki
Ha most felfedezném – dolgunk
tán nem is jól ütne ki. –
Tudhatod magad, hogyan kell
Bánni még az illyenekkel:
Titkon add most, Öreg! hát
Feleségemül Gundát.” –
„Akkor ofztán, ha majd egyfzer
Megkérleltem Apámat,
Ha most örök hittel hozzám
Lekötöm a mátkámat:
Akkor Gund afzép Váramban,
Mint affzony, parantsollyon,
S az egéfz környék neki, mint
Affzonyának, hódollyon!
Most evezzünk Tihanyba már,
A Szent Atya ott ránk rég vár,
Nints hullámja a Tónak, -
Könnyen át tsúfz a tsónak.”
Kételkedve rázta fejét
Ezeknek halására
Márton,- s nem akart rá állni
Láfzló kívánságára. –
Gunda is ellenére volt,
S kívánta a hajdani
Szeretetet (hajh! pedig nem
Lehetett) elfojtani. –
De ez annak mind hijába,
Ki a fzerelemtől kába, -
És az éfz helyett a hol
Csupán a fzív tanátsol.
Végre engedni kelletett
A tapafztalt Öregnek, -
S a lakadalmi tsónakok
Már a vízben lebegnek. –
Gundának – a Mennyaffzonynak
Szívét ezer kín marja,
Ambár Láfzlója kedvéért
Ezt titkolni akarja.
Az őfz Márton is tsak sohajt,
Sokkal fzegényebb Vőt óhajt, -
Tsak Láfzló volt maga, míg
Eveztek, fzüntelen víg. –
Éjfél lett, mire Tihanyba
Értek az Esküvőre,
Hova egy Szerzetes Atyát
Rendelt Láfzló előre.
Ki két élő Tanúk jelen –
Létében az ifjú párt
A fzent fzokásként örökre
Öfzve is adta mindjárt. –
Láfzló, kiaz öröm miatt
Alig tudott befzéllni, ált –
Karolva fzép Hölgyét, el-
Evez a Náfz-népével.
*
Alig költ fel álmából még
A fzunnyadó Terméfzet,
Midőn Láfzló már a maga
Várában heveréfzett; -
Boldogságát érezve az
Ágyában ide s oda
Édes képzelődések közt
Álom nélkül hánykóda.
Nem tudta, hogy az embernek
Legfőbb örömi kevernek
Mérget italába, - mit
Majd fenékig kiürít.
Tsak Gunda forog efzében,
S a felhevült indulat
elvonva mindentől tsak ez
Édes tárgy körül mulat. –
Elfelejti attyát,rangját,
S egy rongy fzalmás kalyiba
Alatt örömmel réfzesül
Gunda sült halaiba. –
Midőn illy bájoló bennünk
A képzet, mért kell ébrednünk
Fel a kínos valóra?
Ha elmulik az óra!
Hogy Láfzló illy édesdeden
Képzelőde magába,
Az öreg Kendy – az attya
Lépett be fzobájába.
„Ifjú!” így fzóll, „későn ébredfz
Ma – hasadra süt már a
Nap – a felnyergelt ló is rég
Vár már lusta urára. –
„Kelly fel hamar, ülly el lóra,
Siessünk a kéz-fogóra. –
Gyűrűt váltani Klárád
Csondoriban rég vár rád.”
Mint midőn az édes álom
tündér bottyától kába
fogoly, fzabadnak képzeli
Magát elfzunnyadtába:
Azomban a vaslántzok fel-
Riafztyák egyfzeriben,
S ujra látván békóját,meg-
Fagy a vér az eriben:
Igy Láfzló is attya ezen
Nyers fzavaira felrezzen. –
Hajh! s a vidám képzelet
Játékinak vége lett.
Kendy s Csondor jó barátok,
Jó fzomfzédok voltanak;
Akarták, hogy gyermekeik
Öfzve párosodjanak. –
Meg is egyeztek ketten, s a
Kéz-fogót éppen mára
Halafztották – a Menyaffzony
Születése napjára. –
Kendy azért sürgeté hát
Ma Vőlegénynek fzánt Fiát
Klárához lovaglani,
S vele gyűrűt váltani.
„Apám!” így fzóll Láfzló félve,
„Ma nem mehetek – fáj a
Fejem – karom gyenge – s erős
A büfzke ménnek fzája.” - -
„El kell jönnöd élfz vagy halfz” e
Volt a rövid felelet,
S Láfzló minden reményinek
Egyfzeriben vége lett.
Ötzve zuzva, öfzve törve,
Ezer kínoktól gyötörve
a vég-efzközhöz nyula,
Hogy félénksége mula.
„Jó Apám” így fzóll, „megnyilik
Fiadnak hív kebele
Előtted, apai fzemmel
Tekints most, kérlek, bele. –
Gyűrűt én már nem válthatok;
Mert, bár ebbe vétettem,
Tudtod nélkül, Apám! tudd meg,
Tegnap én Férjé lettem.
Tegnap – Tihanyban Gundának
egy fzegény haláfz Lyányának
Tettem le a hitemet,
Tsak ő birja fzívemet.” –
„Ezer mennykő! – ez hibázott
A Kendyek Várába,
Hogy egy haláfz leány lépjen
Ősim fényes sorába.”
Így dörgött Kendy, s mellyét a
Kitsit büfzke apának
Keserű bofzú égette, -
Szemei fzikrázának.
„Mondj le róla jó kedvedből”,
Így fzóllt, „külömben fzívedből
Bár vértseppek fakadnak,
Jaj leffz neked – jaj annak!”
Illy fellázat indulatok
Dühösködvén agyában,
Láfzlót kínnyainak magát
Ott hagyta a fzobában. –
Egy rövid fzempillantásban
Akarta elrontani
Ő azt, mit örök idők se
Tudnának elbontani.
Hifzen két egymást fzerető
Szívek ellen mit tehet ő?
Egymástól el nem húzza,
Ha tsak öfzve nem zúzza.
Azt gondolta, hogy a közös
Orvosnak az időnek
Szerei által Fiának
Sebei majd benőnek; -
De hogy várakozását meg-
Tsalatva látta lenni,
Hogy Fiával nem tudott már
Semmire többé menni,
Egy próba ötlött efzébe
A bofzúsnak hevennyébe,
Gondolá is magában,
E tán nem leffz hijában.
Egy nap elment, de senki sem
Tudta hová – s Láfzlót a
Várból kierefzteni a
Kapusnak megtiltotta. –
Mártonhoz fzándékozott ő,
De hogy ki? – elakará
Titkolni, azért hát egy rofz
Szarándok ruhát vett rá,
Hoffzú fzakáll folyt le állán,
Egy kis bútyort vitt a vállán, -
Vándor-bot a kezében, -
Bofzú égett fzívében. –
A Tóhoz ért gyalog, és egy
Jámbor haláfzt ott arra
Kért, hogy vigye ált tsajkáján
Által a tulsó partra. –
Irgalomból megigéré
Ez, s mind a ketten belé
Ülvén a csónakba, át is
Eveztek este felé.
S a vén Szarándok megáldván
Hajósát, az azon tsajkán,
Mellyen jöttek, a Nap fent
Voltmég, mikor viffza ment.
Gunda a kunyhó előtt ült
Tengerében kínnyának,
A remény s kétség fzívében
Öfzve zavarodának. –
Láfzlót várta a fzeretett
Férjet – de hajh! hiába;
Mert esküvésektől fogva
Zárva volt ő várába.
Illy sokáig hol maradt a
Jó férj, el nem gondolhatta.
Ezer bú ölte fzívét,
Hogy nem láthatta hívét.
Illy keserű képzeletek,
Illy fzív-eméfztő gondok
Közt találá a fzép Gundát
Gyötrődni a Szarándok. –
„Ditsértessék az Úr Neve!”
Igy köfzönt ő, „fzép Lyánkám,
Lehet e nekem fáradtnak
Itt egy tsendes éjfzakám? –
Elfzokott már hafztalan, s rest
Sok útat tenni a vén Test;
Fogadj be, fzépen kérlek:
Hajlékodba fzép lélek!
„Apám” igy fzóll Gunda, „ott bent
Van kunyhónkban, Te is jer,
Befogad Téged is fzegény
Kis hajlékunk, jó Ember!”
Bementek hát – s benn az öreg
Mártona most érkezett
Kegyes útassal örömmel
S barátsággal fog kezet.
„Üdvözlégy” igy köfzönt „honnét
Jöfz? – éhes vagy e? – mindenét
Feláldozom házamnak
az illy kegyes útasnak.”
„Nem kell” igy fzóll a Szarándok
„Semmi is, tsak nyugalom.
Volt nekem ma is – tegnap is
Elég gazdag afztalom.
Ama Várban ott a tulsó
Parton voltam már két nap,
Olly jó urat, mint kié az,
Az ember nem sokat kap.”
Nagy öröme van Fiában
Látfzik, de nem is hijában; -
Tegnap volt Menyaffzonyért,
Estvére haza is ért. –
„Kendy Láfzlót érted Öreg?”
Remegve igy vág bele
Gunda, - s fzíve ezer kinnal
Lett egyfzeriben tele.
„Láfzlónak hívják az Ifjút:”
Igy felele hidegen,
Mintha semmit is éfzre nem
Vett volna az idegen.
„Szép Ifjú – hozott is vele
Olly Nőt, millyent érdemele.
Isten áldja meg őket,
Az egymást fzeretőket!”
Mint a nagy mennydörgés előtt
Eltsendesedik minden,
S egy tsattanás után rohan
Le a zápor hirtelen:
Igy Gunda is elrémül, mint
A kőbálvány, azután
Egyet sikolt s könny-zápora
Úgy omlik az ortzáján. –
A kínok miatt lelkébe
Kínt nem érez, s a fzívébe
Több fájdalom már nem fér –
Akadoz a forró vér.
„Láfzló tehát hivtelen lett!”
Igy kiált fájdalmának –
S vefztésének érzésében,-
Jaj a fzegény mátkának.
„Háh! a Pap – az esküvés mind
Tsak fzínmutatás vala,
Mellyel engem – most tudom már –
A kegysetlen megtsala.” –
„Láfzló! ezt nem érdemlettem
Azért, hogy fzíved fzerettem.
Kínaim oh öllyetek –
Meg – tovább nem élhetek.”
Ekkor mint a mérges nyillal
Talált őz –míg előle
Az út elnem fogy, vagy a vér
Ki nem omlik belőle, -
Kettőztettt erővel fut,
De hajh! hiába, mert hát
Szivébe féfzkelt a halál,
S öfzve rogyik most mindjár:
Igy Gunda is nyíl sebtében,
Bús lelkének kétségében,
Míg az attya fzóllana,
Hirtelen elillana.
Erre – mintha a vefzendőt
Meg akarná inteni
A Terméfzet, - elő hívja
Fellegeit dörgeni. –
Felfordul egéfz fenéktől
Fogva a vén Balaton,
S az elmult hullám utána
Meg új hulámokat von.
Süvölt a fzél – dörög az ég.
A véfz nagyobbodik mindég,
S Gunda már a parton áll,
Hajh, jövendő saírjánál!
Láfzló – ki ezt belől mintegy
Megérezte előre,
Dühösen tört őrjein át
A fzabad levegőre. –
Őrülten egyenesen tsak
A zúdúlt Tó felé tart –
Nem láttya a haboktól hogy
Ostromoltatik a part. –
s im! még tsak most tűn fzemébe,
Mi áll általellenébe.
„Gunda lelke hív oda.”
Igy sohajt s elborzada.
Egy lélekvefztő csónakba
Ugrik be most hirtelen,
S oda akar áttörni a
Habokon az efztelen. –
Megragadja a kormányt, de
Gyenge a kar – s fzilaj a
Hullám, melly ezer örvényt nyit
Mind untalan alája.
S im! – most Gunda kínnal tele,
Ezen pertzben repül bele
A feneketlen Tóba,
A kínnyát gyógyítóba.
Sebesen lesodródik az
Megfulva az alája
Nyilt örvénybe, és a hullám
Könnyen odább dobálja
Láfzló feé, ki még most is
Törekedik, de hogy ott
Látta Gundáját ufzkálni,
Hozzá kapván lerogyott. –
Egy hullám tsaő most felettek
Öfzve – s ők alá sülledtek
Lelketlenül, a hol már
Több kín reájok nem vár.
Márton elindult, mihelyest
Leánya elfzalada,
De lélekzete futtában
Gyakran el-elakada,
És a parthoz tsak akkor ért,
Hogy Gunda már leugrott,
Szegény öreg fájdalmában
Mindjárt öfzve rogya ott.
kendy is utána futa,
S látván Gunda mire juta,
Szánta, e igy fzóllt: „e már
Fiamra többé nem vár.”
Tsak most látta meg a Tónak
Közepén mi hánykodik,
S megesmervén Fiát, egéfz
Valója megrázkódik.
Segítségért kiált, de nints
Fül, melly azt meghallaná,
Nints erő – nintsen hatalom,
Melly fiát megtartaná.
Büntetésül még meg kellett
Látni azt is, hogyan sülledt
Alá Fia, ő meg ott
Lelkétől vádoltatott.
Más nap, hogy tsendes lett a Tó,
A partyára kivetve
Találták Gundát és Láfzlót
Egymást általölelve. –
Könnyes fzemmel vitette el
A kemény apa őket,
S egymás mellé temettette
Az együtt fzenvedőket.
Mártont i várába vette,
De ez hamar elvégzette
Életét s bánattyába
Átment a jobb hazába!
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése