Kik zöldben álltok még, ti őszi lombok, és
Ti szinte a gyepen sárgúló levelek;
Utolsó szép napok, miknek gyászarca olly
Jól illik búmhoz, ím, forrón köszöntelek.
Ábrándosan bolygok és e magányon át,
Hogy lássam egyszer még s utolszor is talán,
A napnak elgyengült halvány sugárait,
Mik olly erőtlenül világolnak reám.
Midőn a természet már haldokolni kezd,
Az ősz borúja vonz magához engemet;
Baráti búcsú ez,s az ajkon végmosoly,
Mielőtt a hideg halál megérkezett.
A lét egéről is ekkép bucsúzik el
Lefolyt napok megett az eltünő remény,
Multamba nézek, és nyugodt vagyok, habár
Mi kéj- s öröme volt, nem élvezhettem én.
Természet bájai, ti föld, nap s szende völgy,
Siromnál nektek, oh, könycseppet szentelek;
Ez édes illatú lég, és e tiszta fény,
A haldokló előtt mind olly szép- s kedvesek.
Fenékig hajtom fel a kéj s bú kelyheit,
A mézet és epét belőlök elnyelem;
És e kelyhekbe’, hol éltem vizét birom,
Nem fog maradni a méznek csak csöppje sem.
Hoz tán még a jövő boldogságot nekem,
Boldogságot, minek reménye elveszett?...
S mi most nem érdekel, lesz egy lélek talán,
Melly végre értni fog s megváltja lelkemet?...
Ha elhult a virág, szellő és napsugár
Fogják fel illatát, mellyben bucsúja szól;
És én, ha elhalok... ha lelkem égbe száll,
Mint egy hang rezgek el a bú húrjairól.
Forrás: Hölgyfutár 9. sz. 1849. nov. 23. Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése