Krüger Aladár és családja
Írtam e levelet New-York városából.
Édesanyám, vegyen búcsút a fiától.
Ez az írás az én búcsúölelésem.
Kelő nap sugára...
Egész falunk látja...
Nem kel föl az a nap soha többet nékem.
Írom a levelet a szabadság földjén,
Sűrű könnyhullással betűjét öntözvén.
Száll a sóhajom, száll a lelkem is véle –
Szabadságországba’
Rab vagyok, bezárva, -
Hóhér küld föl holnap az Isten elébe.
Gyónom az Istennek, gyónom jó anyámnak,
Méltán száll fejemre holnap a gyalázat.
A villamos szék, a mészgödör – borzalom!
De ha százszor kéne
Meghalnom is érte,
Azt az embert százszor megölném, fogadom! –
Tízezren voltunk a pittsburgi gyárba’.
Tízezer. Mind magyar. Mind proletár, árva.
Koldusok voltak honn, itt meg kutyák lettek.
Csak a nemes fajta
Maradott meg rajta:
Csalódtak tízezren – s szó nélkül szenvedtek.
Csattogtak, kattogtak pokolbeli gépek,
Éjjé téve napot, nappallá az éjet.
Lángot evő szörnyek, füsthányó kazánok
Tátott torka mellett
Izzadtak, görnyedtek
Magyarok tízezren; rongyos proletárok.
Egy-egy „előmunkás” zsebre dugott kézzel
- Mit jól táplált jenki – jár köztünk le és fel.
Korbács a kezében, megvetés szemébe’,
A zsebében pedig
Dülled, terpeszkedik
Koldusok béréből összelopott pénze.
Minden szombat este, ha fizették bérünk,
Ezek a hiénák megszívták a vérünk.
Egyiktől egy dollár, mástól kettő, három –
Száz idegen tolvaj
Így élt fényes móddal
Tízezer nyomorgó magyar proletáron.
Egyszer megsokalltuk. Nagy András pajtásom
Azt mondta szombaton. „Ez az én dollárom!”
Hétfőn a gépnél járt – úgy írták, véletlen
Megcsúszott, elesett
Épp a kazán felett...
Úgy húzták ki holtan, megszenesedetten.
Kerekes Józsi is – ösmerte-e lelkem?
A húgomnak tetszett, ha igazán sejtem.
Szegény kicsi húgom, a kékszemű Örzse! –
Egyszer ő sem adott –
Ráfogták: izgatott!
Harmadik éve ül valahol tömlöcbe’.
Én tűrtem szótlanul. Bántottak: viseltem.
Megraboltak: jól van. Magamnak kerestem.
Még mást is biztattam: csak kitartás, bátran!
Otthon rabok voltunk,
Sokkal jobb a dolgunk
A szabad, a gazdag, nagy Amerikában!
Csak egyetlen egyszer – nemrég, minapában
Harangot öntöttünk az egyik hutában.
Éppen olyan volt, mint a falunk harangja.
Mikor megöntöttem,
Kicsordult a könnyem...
S nem tudtam dolgozni, csak ajkam harapva.
Az a harang mennyi mindent beszélt nékem!
Bogárhátú házak a Tisza mentében,
Közepén a templom, a toronyban harang,
egy pajkos kis gyerek
(Magamra ismerek)
Kongatja – s a harang kong, bong, búg, ging, galang...
Látom, ott messziről édesanyám s Örzse
Indulna templomba. Imádságos könyve
Mind a kettőjüknek ott van a kezébe.
Bólongó akácfa
Lehulló virága
Festi az útjokat Tisztára, fehérre...
„Hát te kutya hunki! – itt ígyen csúfolnak –
Mit bámulsz? Dologra! Majd számolunk holnap!”
Fülembe ordít az előmunkás durván.
Kattog a gép, csattog;
Én semmit sem hallok.
Ott jár a lelkem, ott, egy akácos utcán.
Valamelyik napon egyik porkolábunk
Nem jött fel a gyárba. Nem is nagyon bántuk.
Ha beteg: hadd legye. Ha nagy baja: éljen! –
Mikor hazatértem,
Tőlem jött ki éppen...
Sírva fogadott az én jó feleségem...
Édesanyám lelkem, ne kérdezzen többet.
Magamra vettem a jobbik ünneplőmet,
A zsebemben pisztoly – hat halál a magja –
S azt a hitvány ebet,
Aki koldussá tett,
A nyílt utcán küldtem örök kárhozatba!
Tízezren dolgoztunk a pittsburgi gyárba’.
Tízezer. Mind magyar. Koldus, de nem gyáva.
Tízezer munkás mind kimondta a sztrájkot –
De éhesek voltak...
Mind visszakullogtak...
Nekem pedig most már ássák is az árkot.
Édesanyám lelkem, ne sirasson engem.
Megyek a halálba békén. Megérdemlem.
S most levelem zárom. A jó Isten áldja!
De ha a harangja
Bús szavát meghallja,
Gondoljon fiára, szegény Szabó Pálra.
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése