Mint villám, mikor élőfába sújt le,
úgy hasított belém a fájdalom!
Oly hirtelen jött, menni akartam éppen,
s már nem tudtam megállni lábamon.
Ágynak estem, feküdtem mozdulatlan,
azt hittem, többé fel sem kelhetek,
mint szegény Heine, aki matrác-sírban,
bénán feküdt át hosszú éveket.
Derekam, lábam minden mozdulatra
a poklok kínját nyilallta belém.
Béna voltam, de nyugtalan szívemben
élni kezdett, mozdult a költemény.
dalolni kell, erről is hírt kell adni,
hiszen a sorsom most is emberi,
sokan szenvednek így, ó bárcsak tudnék
ily betegen is vigaszt zengeni.
Költő vagyok, nem leszek más, míg élek,
s ha meghalok,m ég inkább az leszek.
Testi szenvedést legyőzni, elfeledni
segítsetek, hatalmas szellemek!
Mert mindenkit ledönt a kór, az aggság,
de szíveknek mindig
kell remény...
Heine, te voltál, aki megmutattad:
így is születhet szépség, költemény.
Te énekeltél, mikor kezed, lábad
s a torkod is már szinte béna volt,
szemhéjadat se tudtad fölemelni,
s csodás szíved még akkor is dalolt.
Mily óriás lakott a béna testben,
mily nagy tanítás volt az életed:
aki költő, az zengjen mindhalálig,
ne adja föl soha az éneket!
Dalolok hát, tollat szorít az ujjam,
ez minden, amit néktek adhatok!
Szeretnék menni, újra lábra állni,
segítsetek források, orvosok!
Beteg a föld is, de már gyógyulni készül,
idő kell, amíg a fájás csillapul...
Így bénán fekve mindent tisztábban látok:
Ember s világ csak nagy áron tanul!
Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972.
Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése