„Közel Vigles! –m ég eljutok
Oda ma éjfzakára,
Marim karja közé futok,
S csókot hintek ajkára;”
Igy fzóll Zsigmond, - s fzilaj Ménnyén
Száguld a Garan fövényén.
„Elhagyta már vidékünket
A vad Pogány, nyugalom
Várja sok fzenvedésünket,
Szeretet lefz jutalom!
Attya Marit nekem adgya,
Mari kezem elfogadgya.”
Már az estnek homályában
Látfzik a Vár bástyája,
S fellegekbőlk ki kibukván
A Hold, fényt hint reájam;
De a Vár felett komorúl
Az ég, s mindég jobban borúl.
Sarkantyúzza paripáját
Zsigmond, s nyomúl előre;
Képzelgetve boldogságát,
Törtet a Vármezőre:
Vágtat, - s ím hirtelen megáll
Ménnye, tüffzög, hortyog, kapál.
Lefzál a Hős, nézi okát
Lova mitől ijedett? –
Megpillant sok sírdombokat,
S egy fehér kőkerefztet.
Jég borzadás fut erein,
Könnyek gyülnek kék fzemein.
Új volt a sír, - a kerefzt új,
Nem jót érzett itt a fzív;
Mennydörg, villámlik a fzél fúj,
Hanyatlani kezd a Hív.
Indúlat zajg kebelében,
Mari forog elméjében.
Bús sorsa súlyát érezvén,
A villám világánál
A kerefztet a Hős nézvén,
Rajta betűket tanál.
Olvassa – fzörnyed – „mi ez itt?
Ah! Mari! Mari! hamvad itt!!”
„Ah ha Ő itt! mért nem estem
A csata síkon én el!
Halálom mért nem kerestem,
S nyertem a Töröktől el!!”
Igy fzóllt, - s sírját áltölelte
És lelkét belé lehelte.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése