Krüger Aladár és családja
A metzi külvárosi házban
Nagy beteg Dominik apó.
Orcája vén, beesve, ráncos,
S fehér a haja, mint a hó.
Kél ajkán félig öntudatlan
Egy ének emlékezete:
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
E dallal vívta Krímiában
A tornyos, nagy Szebasztopolt.
Lombardiában ezzel űzött
Futó osztrák tábornokot.
Ha vérzett, lankadt a legénység,
szíve új tűzzel lőn tele,
Csak fölcsendült a dal, hogy talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Ott volt mindig az első sorban
A vitéz Lotaringia;
Elszásszal együtt hősök földje,
És ind a kettő francia!
Elszászból, Lotaringiából
Került a gárda eleje.
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Bíborhajnal, pirosló reggel,
Az őszi napfény ragyogott, -
Reménysugárinál köszönté
A franciákat Gravelotte.
S bíborba vérbe, gyászba fúlt a
Gravelottei nap éjjele.
Legázolva Franciaország,
Adieu, dicsőség reggele.
Futó császár, ijedt marsallok –
Hírük sincs másnap reggelig.
Csak ő maradt ott sebesülten,
A hű gárdista, Dominik.
S a kórágyon, lázban feküdve,
Fel-felriadt vad éneke:
„Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Jöttek hozzá rettentő hírek:
Hogy a császár foglyul esett
S a tornyos, bástyás, büszke Metzet
Bazaine feladta. „Nem lehet!
Egy Bonaparte gyáva lenne?
S Bazaine áruló? Mind mese!
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!”
Fordult az őszre tél hidegje,
És ismét jött a kikelet.
Sápadtan, kissé lábadozva
Dominik is sétára ment.
Próbált gárdista-módra lépni,
Büszkén, önérzettel tele,
Mint amikor csatára hívja
Csábos dicsőség reggele...
Egyszerre – hah, mi szörnyű látvány!
Ez itt a metzi eszplanád –
S a téren lengő lobogóval
Német katonák jönnek át!
Való tehát? Nem csak rossz álom?
Német lett úr e föld felett
S a franciák dicső nevének
Varázshatalma elveszett?
„Fel honfiak, polgárok talpra!”
Zord, néma gyász a felelet,
Mintha sír lenne ez a város
S halottak benn az emberek.
„Nos én majd feltámasztom őket!
Legyen kész Elszász fegyvere,
Ha egykor ismét harcra hívja
Egy új dicsőség reggele!
Revanche! Készüljünk új csatára!
Ki kell vernünk az idegent!”
És jött nap napra, évre évek,
Hosszú, lomha évtizedek.
A gravelottei csatatéren
Rég úrrá lett békés eke –
És Dominik vár, egyre vár, hogy
Jön a dicsőség reggele.
A gyermekből rég férfiú lett
S a férfiúból gyönge agg.
A vén gárdista őszbe hajlik,
Járása lassú, roskatag.
Ritkán megy már az eszplanádra;
Jobb a puha ágy melege –
„De fölkelek, ha künn megharsan:
Itt a dicsőség reggele!”
Sötét az est. A kicsi házban
Ott szunnyad Dominik apó.
Fáradt, lankadt. Beesve arca,
S fehér a haja, mint ah ó.
Majd fölsóhajt. Könnyes szemében
Lemondás bús tekintete.
„Isten veled, Franciaország!
Adieu, dicsőség reggele!
Én meghalok rabszolgaföldön.
De meghalok, mint francia.
Szemfedőként födje koporsóm
Franciaország zászlaja.
S mikor végső utamra visznek,
Hirdesse francia zene:
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!”
Harminc harang zúg: úgy kísérik
Sírjába Dominik apót.
Piros-fehér-kék szemfedője
Alatt aluszik a halott.
Dob perdül. Némán tisztelegnek
A győztes porosz ezredek
És to9mpán, síri hangon játsszák
A Marseillaiset - a
németek.
És a halott boldogan alszik.
Ah, Metz ma ismét francia! –
Nem látja, hogy nem érti őt már
A német Lotaringia.
S míg boldogan sírjába’ szunnyad,
A csöndes, nyári éjszakán
Átcsendül ím a büszke Metze
Az új ének: a Wacht am Rhein!
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése