Lármadobot vernek, hadi trombita szól,
Vitéz Füles Miklós ébredj fel álmodból!
Kelj fel a háború riadó szavára,
Gonosz ellenségink megriasztására.
Felkelnél, felkelnél, hogyha élet volna
A sirok fenekén, hideg koporsódba.
Magad mondanád el igazság szavával,
Hogy miképen jártál a török basával.
Csapatban mentek a törökök rablásra,
Faluról falura járván mint a sáska.
Elvitték magokkal, a hol mit találtak
Szép leányát, kis fiát az édes anyáknak.
Felverték a pinczét, az éléskamarát,
Kihúzták az olból kicsinyét, apraját,
Karddal feleltek a jajongók szavára,
S véginséget hagytak magok után hátra.
„No hisz megálljatok – igy szólt Miklós erre –
Majd megtanitlak én az igaz Istenre,
A kit elér nehéz kardom suhintása
Tudom nem lesz kedve máskor pusztitásra.”
Pejlova kényesen ugrándozott véle,
Míg ő haragjában ekképen beszéle.
Vitézlő pajtásit maga mellé vette,
S egy sürü erdőnek szélhez vezette.
Jöttek a törökök vigan újjongatva,
Rablott portékával dúsan megrakodva,
Egyik fütyült, másik szundikált nyergében,
Sok meg magyar nótát kínzott jó kedvében.
„Haj rá haj!” megdördül Miklós buzditója,
Mintha az öreg dob hangja szólott volna…
Tigrisként rohantak az ellenségre,
Pedig tiz is jutott egy magyar legényre.
Bezzeg volt nemulass, volt nagy vagdalkozás,
A hol Miklós forgott nem kellett oda más.
Egymás után hullott a török rakásra
A párolgó vértől pirossá lett pástra.
Nyakra főre futott kinek volt ideje,
Kit utól nem ért a magyarok fegyvere,
Elhányta a prédát majd az egész sereg,
Csakhogy rongyéletét szabadithassa meg.
Míg a többiek a szaladókat üzték,
Miklós egy vén bikfa tövénél küzdött még.
Ott küzdött egyedül hagyatva, magával
A főellenséggel, a török basával.
’Esküszöm Alláhra, hogy még ma meglátod,
A pokol mélységét, a sötét országot!
Minek nálad a kard, minek az a paizs?
Összeaprítlak, ha száz lelked volna is!”
Ez volt ordítása a török basának,
Mikor neki vágott Miklósunk lovának.
Csak lovának vágott, mert első csapásra
Miklós pejlovának tomporált találta.
„Hó, hó, lassan öreg – mond a magyar vitéz –
A pokolba előbb ajtót nyitni te mégysz? –
Ezzel oda sujt a török fejére,
Hogy mindgyárt kibugygyant istentelen vére.
Bér ne sujtott volna olly szörnyű erősen;
Ketté pattant kardja a kemény ütésen…
Már most mitévő lesz csonka fegyverével?
Mikép ér jó véget a török vezérrel?...
Dárdájához kapott, kardját elvetette,
Dárdáját a basa nagy hasába döfte
És a basa, mint egy vadállat elbődült
S paripájáról a véres gyepre szédült.
Nem halt meg egészen… Miklós megkötözte
S egynehány lépésre úgy hajtá előtte;
Ott azonban eldült kinjának terhétől
És kegyelmet koldult a magyar vitéztől.
„Ne örvendj kínomon, derék magyar vitéz!
Tőled vett halálos sebeimre ne nézz,
Ha soha sem tettél, tégy jót mostan velem,
Ölj meg, és ez legyen tőled a kegyelem!”
Vitéz Füles Miklós leszálla lováról,
Leoldá a kötélt a basa karjáról.
„Kegyelmet énnálam sosem fog az lelni,
Ki a magyar ellen kardot mert emelni.
Hanem most tenéked mégis csak megadom,
Takarodj előlem érdemlett utadon
Takarodj, takarodj s ha majd pokolba érsz,
Mondd meg, hogy ott is az én kegyelmemből élsz.”
Mikor a véső szót kimondotta szája,
Akkor már nem volt szusz a török basába,
Ott feküdt elnyúlva a megtiprott gyepen,
Megadatott neki a kívánt kegyelem.
**
Lármadobot vernek, hadi trombita szól,
Vitéz Füles Miklós ébredj fel álmodból,
Kelj fel a háboru riadó szavára
Gonosz ellenségink megriasztására.
Fölkelnél, fölkelnél hogyha élet volna
A sirok fenekén, hideg koporsódba…
Csak nyugodj jó vitéz, csendes békességgel,
Megbirkózunk mi a gonosz ellenséggel!!
Forrás: Nép barátja 1. kötet 25. sz. Bp., 1848. nov. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése