Második lehelet.
Új szabadság
Van hiszen, van egy két nemzet, melly megjárja:
De a francziának nincs a földön párja.
A francziák mindent illőn jutalmaznak,
S kiteszik a szűrét, ha szükség, a gaznak.
Mivel feljebb húzta a húrt egy pár lyukkal,
Számot vetettek ők mindjárt királyukkal.
Alig tiltotta be ez a néplakomát,
Fogta magát a nép s elcsapta a komát.
Igen, nyúllábakat adott a rókának,
Higy inaljon,m erre szemei látnának.
A királyi széket pedig kivitte
S a piacz közepén hamuvá égette.
Ezzel megszüntetvén minden királyságot,
Tüstént kikiáltá a köztársaságot.
Ez a köztársaság olly becses portéka,
Mellynél nincs istennek dicsőbb ajándéka.
De ezt az egek csak olly népnek sóhajtják,
Hol előbb a királyt végkép megugratják.
Ugy van – igazságos az soha nem lehet,
Hogy egy uralkodjék annyi ember felett.
Hiszen nem vagyunk mi disznók avagy marhák,
Kik, ha nincs gazdájok, egymást döfik, marják. –
Hát csak azt akartam mondani, hogy épen
Mikor Lajos Fülöp odább állott szépen,
Az olasz népnek is feje abban forra,
Hogy az osztrák császárt mint ejthetné orra?
S régi szabadságát a nép vissza-nyerve,
Ne maradna tovább rabbilincsbe verve,
Jól tudta a császár ki legjobb sintére?
S Radeczkyt küldötte hű olasz népére,
Radeczkyt, a kinek embertelen neve
Az olasz nép előtt átkozottá leve.
De küzdött az olasz s a mult télnek farkán
Megfordult a koczka a szerencse sarkán,
Mert Radeczkyt a nép olly csúful megverte,
Hogy serege csak ugy futott országszerte.
S ha huszáraink a császárt meg nem mentik,
Ekkor őt székéből szépen kibillentik.
Magyarok, magyarok jól megjegyezzétek,
Hogy jutalmazta meg ezt a császár néktek!
Ti a népszabadság ellen harczoltatok,
Hogy megmentessék a császár általatok,
Azt hittétek, hogy ezt a hűség diktálja,
Mert az osztrák császár magyarok királya.
Ti pedig a királyt mindig imádtátok.
Mit nyertetek érte, később meglátjátok.
Folyt az országgyülés már ekkor javában,
A magyar rendek közt Pozsony városában.
A nagy és kis urak, kik diétát ültek,
a népszabadságért szépen lelkesültek,
S a szó, melly Pozsonyban szabadon mondatott,
Az egész országban dörgő ekhót adott,
Irinyi, Petőfi, Sükei, Vasvári,
Kiknek élén állott Klauzál és Nyári,
Jókai, Egresi, Fényes Elek, Degre
Kik már a türelmet akasztották szegre,
Egyesülvén Pesten a felbuzdult néppel,
Az új szabadságért vivtak bátor képpel.
Vezették a népet a városházára,
S a nemzeti zászlót kitüzvén tornyára,
Azon mestereknél, kik könyvet nyomtatnak,
Mindent kinyomhatni, hirdették szabadnak.
Táncsics Mihályt pedig, ki a népnek íra,
S utána feleség, és több gyermek síra,
Minthogy írásaért a gazok elfogták –
Budán a tömlöczből kiszabadították.
A pozsonyi gyülés ezek hallatára,
Még inkább bocsátá nyelvét szabadjára.
Kossuth Lajos csak ugy leste az alkalmat,
Mikor szabadítsa fel a birodalmat.
A csehek, osztrákok, mind alkotmányt kértek,
S a magyar diéta közben is járt értek.
A király a dolgot csak huzta, csak vonta,
Igérgetett mindent, s nem ugy tett, mint mondta.
De hirül jövén a franczia király bukása,
Ferdinánd száját is égette a kása.
Nem messze van Pozsony Bécshez, mint tudjátok –
Hisz ez a szomszédság hozott sok bajt rátok –
A mint szándékunkat megértették Bécsben,
Ott is lángra lobbant a kanócz a mécsben.
A bécsiek tüstént a munkának estek,
S minden népzsarnokot halálra kerestek.
Volt ott egy Metternyik nevü német sátán,
Ki a tehetetlen királyt hordta hátán.
Ki a népnek soha semmi just nem adott,
Törvényt, s igazságot lábával tapodott.
Kihez minden herczeg oskolába jára,
Tanulni bünleczkét a nép rovására.
S ha a szabadságot emlitették neki
Gonosz lelkét a rosz nyavalya törte ki.
Ez a tüzes pokol veszett köpedelme
Kinél csak gazságban főtt mindig az elme.
Ez a szabad népek eskütt ellensége
Érezvén, hogy immár hatalmának vége
S látván, hogy ráviradt az ítélet napja,
Mellyen félszázados jutalmát kikapja.
Temérdek kincseit felszedvén nagyából,
Mellyeket lopott az ország kasszájából,
Gaz pereputyával egy szekérre rakta
S a nép boszújának csak hült helyét hagyja.
De hült helyén hagyta egyszersmind azokat
Az ő árnyékában nagyra nőtt gazokat,
Kik, mert mesterökkel egy húron pendültek,
Az ijedtség miatt halálra békültek.
S bár egy pillanatra most félre vonúltak
Titokban ellenünk mind egy követ fútak.
Ez alatt Pozsonyban jól verték a vasat
S a szivek lángjából ékes hajnal hasadt.
A tavasz már épen kezdette nyilását,
Minden tárgy kivánta felszabadúlását.
A földet, melly nyögött a fagynak alatta
Lánczaiból a nap fölszabaditotta.
Szabaddá lett a víz széttörvén a jeget
S öröme képéül mutatta az eget.
Pozsonyban nem volt a menydörgésnek száma
Mert Kossuth volt ott a tavasznak villáma.
Kossuth mint a mennykő egyszerre lecsapott. –
- E név hallatára emeljünk kalapot, -
S meg eredvén az ő mennydörgő szózatja,
Melly a leggonoszabb vesét is áthatja.
„Uraim – igy szólott – nagyon bús a nóta,
Mellyet nekünk fúnak háromszáz év óta.
Meddig lesz a magyar még a német rabja?
A törvényt a német nekünk meddig szabja?
Borzasztó a magyar népnek szenvedése
Mintha nem is volna isten teremtése.
Fiját elhurczolják német katonának,
Hogy ellenségévé váljék a hazának.
A nagy adó alatt, mellyet vetnek rája,
Majd hogy le nem szakad háza gerendája,
De hová forditják a temérdek sommát,
A felöl nem tudhat, nem is tud egy kommát.
Mert erről nem szabad nekünk számot kérni,
„Sok a költség” mondják, s ezzel be kell érni.
De mit is rágódunk a keserü tormán,
Mellyet orrunk alál tart a bécsi kormány?
Itt az idő, urak, csak most álljunk résen,
Tüstént segithetünk ennyi szenvedésen.
Legyünk függetlenek, mert nem boldogulunk,
Ha kegyelmet mindig csak Bécsből koldulnak.
Mondja ki utánam a kinek van lelke:
Hogy a szegény népnek legyen szabad telke.
Melylyel eddig verték, törtjük el a botot;
Szüntessünk meg minden dézmát és robotot.
Im a papság önként lemond a dézmárul
S e szép áldozatért rá dicsőség hárúl.
Az adót a néppel fizessük egyformán,
Adjon arról számot egy felelős kormány,
Mellynek magyar legyen fajtája, erkölcse,
S pénzünket csak saját szükségünkre költse,
Különben ha rajta hazánk dolga múlik,
Tudja meg: hogy nyaka azonnal megnyúlik.
S az legyen törvényes királyi rendelet,
Mellyben a felelős kormány megegyezett,
Vagyis: ugy hajtsunk a király parancsára,
Ha ezt egy miniszter veszi szakálára.
Aztán törüljünk el minden kiváltságot,
Szónak, gondolatnak adjunk szabadságot.
Minden évben Pesten tartsunk országgyülést,
Hol csak a népkövet foglalhasson ülést.
Minden hit egyforma szabadsággal birjon,
Kiki saját nyelvén beszéljen és irjon,
De ha hivatalra leszen felemelve,
Tanuljon magyarul – ez az ország nyelve.
S mit emberségtektől legbuzgóbban kérek,
Legyünk egyenlőek, mint a jó testvérek.
Mert hol egyik ember ollyan mint a másik
Senkinek a foga máséra nem vásik.
Ő felségét pedig kérjük le Budára,
Ugy is régen látott királyt Mátyás vára.
S, hogy meglegyen védve királyi személye
S világát közöttünk bátorságban élje,
Hogy megótalmazzuk földét e hazának,
Álljunk be mindnyájan tüstént katonának.
Legyünk nemzetőrök és legyünk honvédek,
Fegyverrel a hazát nem szolgálni, vétek.
Bizzuk seregünket a magyar kormányra,
Hadd eskettesse meg az uj alkotmányra,
Nemzeti-szin legyen a sereg zászlója,
S vésztől a magyarok istene megója.
S, hogy annál nagyobb és dicsőbb nemzet legyünk,
A testvér Erdély is egyesüljön velünk.
Egy szó mint száz! Legyen a réginek vége
S áldassék a magyar példás nemessége!”
Kossuthnak könnyei zápormódra hultak
Az országos rendek mélyen megindultak.
Soknak, ki tapintott zsebe jövőjére,
Vesztesége után, folyt az orra vére;
De mind e mellett is, mert készen valának
Mindent feláldozni a nép jobb sorsának:
Nyomban kimondották egy szivvel és szájjal,
Hogy el kell végezni mind ezt a királylyal.
Felment Kossuth Bécsbe az ország szinével,
S bűbájos nyelvének istenerejével
Egy jó pillanatban a királyt rábirta,
Hogy ez az új törvényt önkint aláirta.
Míg irt, az izadság csak ugy szakad róla
Azután felállott és ekképen szóla:
Hivem Kossuth Lajos, te derék ember agy
S látom az eszed is mint a hired olly nagy.
De talán egy dolgot elfelejtettetek:
Mert ha bölcs emberek, és nevüket birnám,
Mostan egy füst alatt azt is aláirnám.*
*) Ezután következik a többi, tudniillik, miként kezdődött a sok baj, és a mézes mázos fejedelmi igéretek millyen czigány-igéretek voltak. No de nem mondom el, hisz a versekben ugy is szebben hangzik. S z e r k.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 28. sz. Bp., 1848. dec. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése