2020. jún. 11.

Sárosi Gyula: Aranytrombita


Második lehelet.

Új szabadság

 

Van hiszen, van egy két nemzet, melly megjárja:

De a francziának nincs a földön párja.

A francziák mindent illőn jutalmaznak,

S kiteszik a szűrét, ha szükség, a gaznak.

Mivel feljebb húzta a húrt egy pár lyukkal,

Számot vetettek ők mindjárt királyukkal.

Alig tiltotta be ez a néplakomát,

Fogta magát a nép s elcsapta a komát.

Igen, nyúllábakat adott a rókának,

Higy inaljon,m erre szemei látnának.

A királyi széket pedig kivitte

S a piacz közepén hamuvá égette.

Ezzel megszüntetvén minden királyságot,

Tüstént kikiáltá a köztársaságot.

Ez a köztársaság olly becses portéka,

Mellynél nincs istennek dicsőbb ajándéka.

De ezt az egek csak olly népnek sóhajtják,

Hol előbb a királyt végkép megugratják.

 

Ugy van – igazságos az soha nem lehet,

Hogy egy uralkodjék annyi ember felett.

Hiszen nem vagyunk mi disznók avagy marhák,

Kik, ha nincs gazdájok, egymást döfik, marják. –

Hát csak azt akartam mondani, hogy épen

Mikor Lajos Fülöp odább állott szépen,

Az olasz népnek is feje abban forra,

Hogy az osztrák császárt mint ejthetné orra?

S régi szabadságát a nép vissza-nyerve,

Ne maradna tovább rabbilincsbe verve,

Jól tudta a császár ki legjobb sintére?

S Radeczkyt küldötte hű olasz népére,

Radeczkyt, a kinek embertelen neve

Az olasz nép előtt átkozottá leve.

De küzdött az olasz s a mult télnek farkán

Megfordult a koczka a szerencse sarkán,

Mert Radeczkyt a nép olly csúful megverte,

Hogy serege csak ugy futott országszerte.

S ha huszáraink a császárt meg nem mentik,

Ekkor őt székéből szépen kibillentik.

Magyarok, magyarok jól megjegyezzétek,

Hogy jutalmazta meg ezt a császár néktek!

Ti a népszabadság ellen harczoltatok,

Hogy megmentessék a császár általatok,

Azt hittétek, hogy ezt a hűség diktálja,

Mert az osztrák császár magyarok királya.

Ti pedig a királyt mindig imádtátok.

Mit nyertetek érte, később meglátjátok.

 

Folyt az országgyülés már ekkor javában,

A magyar rendek közt Pozsony városában.

A nagy és kis urak, kik diétát ültek,

a népszabadságért szépen lelkesültek,

S a szó, melly Pozsonyban szabadon mondatott,

Az egész országban dörgő ekhót adott,

Irinyi, Petőfi, Sükei, Vasvári,

Kiknek élén állott Klauzál és Nyári,

Jókai, Egresi, Fényes Elek, Degre

Kik már a türelmet akasztották szegre,

Egyesülvén Pesten a felbuzdult néppel,

Az új szabadságért vivtak bátor képpel.

Vezették a népet a városházára,

S a nemzeti zászlót kitüzvén tornyára,

Azon mestereknél, kik könyvet nyomtatnak,

Mindent kinyomhatni, hirdették szabadnak.

Táncsics Mihályt pedig, ki a népnek íra,

S utána feleség, és több gyermek síra,

Minthogy írásaért a gazok elfogták –

Budán a tömlöczből kiszabadították.

A pozsonyi gyülés ezek hallatára,

Még inkább bocsátá nyelvét szabadjára.

Kossuth Lajos csak ugy leste az alkalmat,

Mikor szabadítsa fel a birodalmat.

A csehek, osztrákok, mind alkotmányt kértek,

S a magyar diéta közben is járt értek.

A király a dolgot csak huzta, csak vonta,

Igérgetett mindent, s nem ugy tett, mint mondta.

De hirül jövén a franczia király bukása,

Ferdinánd száját is égette a kása.

Nem messze van Pozsony Bécshez, mint tudjátok –

Hisz ez a szomszédság hozott sok bajt rátok –

A mint szándékunkat megértették Bécsben,

Ott is lángra lobbant a kanócz a mécsben.

A bécsiek tüstént a munkának estek,

S minden népzsarnokot halálra kerestek.

Volt ott egy Metternyik nevü német sátán,

Ki a tehetetlen királyt hordta hátán.

Ki a népnek soha semmi just nem adott,

Törvényt, s igazságot lábával tapodott.

Kihez minden herczeg oskolába jára,

Tanulni bünleczkét a nép rovására.

S ha a szabadságot emlitették neki

Gonosz lelkét a rosz nyavalya törte ki.

Ez a tüzes pokol veszett köpedelme

Kinél csak gazságban főtt mindig az elme.

Ez a szabad népek eskütt ellensége

Érezvén, hogy immár hatalmának vége

S látván, hogy ráviradt az ítélet napja,

Mellyen félszázados jutalmát kikapja.

Temérdek kincseit felszedvén nagyából,

Mellyeket lopott az ország kasszájából,

Gaz pereputyával egy szekérre rakta

S a nép boszújának csak hült helyét hagyja.

De hült helyén hagyta egyszersmind azokat

Az ő árnyékában nagyra nőtt gazokat,

Kik, mert mesterökkel egy húron pendültek,

Az ijedtség miatt halálra békültek.

S bár egy pillanatra most félre vonúltak

Titokban ellenünk mind egy követ fútak.

 

Ez alatt Pozsonyban jól verték a vasat

S a szivek lángjából ékes hajnal hasadt.

A tavasz már épen kezdette nyilását,

Minden tárgy kivánta felszabadúlását.

A földet, melly nyögött a fagynak alatta

Lánczaiból a nap fölszabaditotta.

Szabaddá lett a víz széttörvén a jeget

S öröme képéül mutatta az eget.

Pozsonyban nem volt a menydörgésnek száma

Mert Kossuth volt ott a tavasznak villáma.

Kossuth mint a mennykő egyszerre lecsapott. –

- E név hallatára emeljünk kalapot, -

S meg eredvén az ő mennydörgő szózatja,

Melly a leggonoszabb vesét is áthatja.

„Uraim – igy szólott – nagyon bús a nóta,

Mellyet nekünk fúnak háromszáz év óta.

Meddig lesz a magyar még a német rabja?

A törvényt a német nekünk meddig szabja?

Borzasztó a magyar népnek szenvedése

Mintha nem is volna isten teremtése.

Fiját elhurczolják német katonának,

Hogy ellenségévé váljék a hazának.

A nagy adó alatt, mellyet vetnek rája,

Majd hogy le nem szakad háza gerendája,

De hová forditják a temérdek sommát,

A felöl nem tudhat, nem is tud egy kommát.

Mert erről nem szabad nekünk számot kérni,

„Sok a költség” mondják, s ezzel be kell érni.

De mit is rágódunk a keserü tormán,

Mellyet orrunk alál tart a bécsi kormány?

Itt az idő, urak, csak most álljunk résen,

Tüstént segithetünk ennyi szenvedésen.

Legyünk függetlenek, mert nem boldogulunk,

Ha kegyelmet mindig csak Bécsből koldulnak.

Mondja ki utánam a kinek van lelke:

Hogy a szegény népnek legyen szabad telke.

Melylyel eddig verték, törtjük el a botot;

Szüntessünk meg minden dézmát és robotot.

Im a papság önként lemond a dézmárul

S e szép áldozatért rá dicsőség hárúl.

Az adót a néppel fizessük egyformán,

Adjon arról számot egy felelős kormány,

Mellynek magyar legyen fajtája, erkölcse,

S pénzünket csak saját szükségünkre költse,

Különben ha rajta hazánk dolga múlik,

Tudja meg: hogy nyaka azonnal megnyúlik.

S az legyen törvényes királyi rendelet,

Mellyben a felelős kormány megegyezett,

Vagyis: ugy hajtsunk a király parancsára,

Ha ezt egy miniszter veszi szakálára.

Aztán törüljünk el minden kiváltságot,

Szónak, gondolatnak adjunk szabadságot.

Minden évben Pesten tartsunk országgyülést,

Hol csak a népkövet foglalhasson ülést.

Minden hit egyforma szabadsággal birjon,

Kiki saját nyelvén beszéljen és irjon,

De ha hivatalra leszen felemelve,

Tanuljon magyarul – ez az ország nyelve.

S mit emberségtektől legbuzgóbban kérek,

Legyünk egyenlőek, mint a jó testvérek.

Mert hol egyik ember ollyan mint a másik

Senkinek a foga máséra nem vásik.

Ő felségét pedig kérjük le Budára,

Ugy is régen látott királyt Mátyás vára.

S, hogy meglegyen védve királyi személye

S világát közöttünk bátorságban élje,

Hogy megótalmazzuk földét e hazának,

Álljunk be mindnyájan tüstént katonának.

Legyünk nemzetőrök és legyünk honvédek,

Fegyverrel a hazát nem szolgálni, vétek.

Bizzuk seregünket a magyar kormányra,

Hadd eskettesse meg az uj alkotmányra,

Nemzeti-szin legyen a sereg zászlója,

S vésztől a magyarok istene megója.

S, hogy annál nagyobb és dicsőbb nemzet legyünk,

A testvér Erdély is egyesüljön velünk.

Egy szó mint száz! Legyen a réginek vége

S áldassék a magyar példás nemessége!”

 

Kossuthnak könnyei zápormódra hultak

Az országos rendek mélyen megindultak.

Soknak, ki tapintott zsebe jövőjére,

Vesztesége után, folyt az orra vére;

De mind e mellett is, mert készen valának

Mindent feláldozni a nép jobb sorsának:

Nyomban kimondották egy szivvel és szájjal,

Hogy el kell végezni mind ezt a királylyal.

Felment Kossuth Bécsbe az ország szinével,

S bűbájos nyelvének istenerejével

Egy jó pillanatban a királyt rábirta,

Hogy ez az új törvényt önkint aláirta.

Míg irt, az izadság csak ugy szakad róla

Azután felállott és ekképen szóla:

 

Hivem Kossuth Lajos, te derék ember agy

S látom az eszed is mint a hired olly nagy.

De talán egy dolgot elfelejtettetek:

Mert ha bölcs emberek, és nevüket birnám,

Mostan egy füst alatt azt is aláirnám.*

 

*) Ezután következik a többi, tudniillik, miként kezdődött a sok baj, és a mézes mázos fejedelmi igéretek millyen czigány-igéretek voltak. No de nem mondom el, hisz a versekben ugy is szebben hangzik.    S z e r k.


Forrás: Nép barátja  1. kötet 28. sz. Bp., 1848. dec. 10.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése