Ki bántja a magyar hazát,
Ki a magyart? – jaj neki!
Jaj tinéktek ti hazánknak
Újabb ellenségei!
Tudjátok-e, hogy magyart még
Egy ember sem bitorolt?
Büntetőnk nem földi ember,
A magunk istene volt!
Régen volt az, körülbelül
Háromszáz esztendeje,
Mikor a magyart Mohácsnál
Elátkozta istene.
Elátkozta s megfogadta,
Hogy mindaddig bünteti:
Míg saját javára meg nem
Tanul egyetérteni.
Régi dolog, hogy a magyar
Soha egyet nem értett,
Hej! sokat köszönhet ennek
A török, cseh és német.
Ezért adta istenünk a
Háromszázas lánczokat,
S holmi szedett-vedett néppel
Veregette orrunkat.
De azonban egyet gondol
Az úristen odafenn:
2Tud-e már egyet érteni
Az én magyar nemzetem?...
S ugyanazon hóhérokkal*
Verette le lánczait,
Kikkel olly soká büntette
A magyar nép vétkeit.
Föláll most a szabad magyar,
S lenézvén hóhérait,
Meg-megrázogatja ollykor
Zsibbadt, izmos karjait.
És azt feleli kevélyen:
„Véletek nem harczolok;
Béres hajdúim igen, - de
Uraim nem voltatok!
A ki rabságomban engem
Bántani mert – gyáva volt;
Az elég szemem fényétől,
Mint napsugártól a folt.
De meg lesz tanitva – ki most
Szabadon megtámadott –
A magyarok istenére
A ki felszabaditott!”
Igy beszél a magyar ember,
Ki habár nem ölt-kiált,
Miként szájas ellensége, -
De a harczra készen áll.
És azt kérdi: ki bánt – hazám?
Hány ellenség háborgat?
Van még egy pár csöpp magyar vér,
Élni fogsz, még benne tart!...
*) P. o. Metternich.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 3. sz. Bp., 1848. junius 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése