Ki az, ki nem hallá Kinizsi Pál nevét
Kinizsi nevének híres dicsőségét?
Sok vitéz embere volt Mátyás királynak,
S köztök párja egy sem volt Kinizsi Pálnak.
Halljatok. Elmondok mindent, a mit teve,
Hogy legyen örökké dicsőséges neve.
S ebből vonhatjátok azt a tanuságot,
Hogy szegény is nyerhet fényes uraságot.
Kinizsi született Bihar vármegyében,
Szegény volt az apja, lakott rosz lelkében,
De fia hogy serdült, roppant lett ereje,
S roppant erejénél hatalmasabb lelke.
Molnárlegénynek állt a helység malmába,
Iszonyu erejét mindenki csudálta;
Mert a malomkövet vállára vetette,
S csak ugy fütyörészve idébb odább tette.
Egykor Mátyás király, - ég hamvát is áldja!
Mert a szegény népnek mindig volt barátja –
A faluban járván, meglátja a tréfát,
Pál a malomkővel az uton mint megy át.
Megtetszett a legény a derék királynak,
Gondolta: jó volna biz e katonának,
Szóba állott vele, maga mellé vette,
Fekete seregbe be is helyheztette.
Vitte őt is mindjárt vérengző csatába,
Meglátta hogy nincs ott Kinizsi hiába,
S kardja gyorsan forog mint malom orsója,
Ellenség fejére halált csak ugy szórja.
Miért ő Kinizsit még jobban szerette,
Az ütközet után hadnaggyá is tette.
De még el sem kopott hadnagyi ruhája,
S már felemelkedett a kapitányságra.
Mert minden csatában megállta a sarat,
S az illyen katona dicsőséget arat.
Azt kereste mindig, hol a veszedelem,
Aztán zivatar volt törökön s csehen.
Mert Mátyás királynak volt sok ellensége,
Török, német, lengyel és a csehek népe;
Kinizsi Pál bizony egyiktől sem féle.
Mind is tudták, millyen kardjának az éle.
Ezért emelkedett tisztségről tisztségre.
Zászlós urak között helyet foglalt végre,
S a molnárlegényből vitézsége miatt
Nagy urrá lett nem is sok esztendő alatt.
Mint a csillagos ég, magát ugy ruházta,
Bársony volt mindene, arannyal tarkázta,
Gyönggyel meg gyémánttal ugy ékesitse,
Hogy a ránézőnek szemefényét vette.
Volt is ám jószága, Vásonkőben vára,
Czímere kitűzve aranyos tornyára.
Minden faju nyája járt harmincz határon
Tán ezer vermet is megtöltött egy nyáron.
Voltak is iránta minden tisztességgel,
Legnagyobb urak is látták szivességgel.
S ollyan grófkisasszony lett a hitvestársa.
Hogy Magyarországon aligha volt mássa.
De ez uraságban el nem bizta magát,
Mind sírig szolgálta a királyt és hazát.
Most már fővezér volt, mikoron Erdélybe
Becsapott a török pusztító dühébe!
Ott volt csak a romlás, irtózatos halál,
Nem marad életben, kire török talál,
A föld népe futott a rengetegekbe,
Török zsákmánnyá lett házában mindene.
Erdélynek ekkor volt Bátory vajdája,
Nem akarja hogy igy pusztuljon hazája.
Hamar összegyüjté székely s magyar hadát,
És a Kenyérmezőn velek táborba szállt.
Ottan bátor szivvel megütközött velek,
De nagyon csekély volt az erdélyi sereg,
A török tengernyi lepte meg a magyart.
A csata véresen s nagyon sokáig tart.
Kinizsi Pál ekkor Temesváron lakott,
Innen kormányozta az egész Bánságot,
Mert sok érdemiért lett ő temesi bán,
Nagyobb úr volt ez mint akármelly főispán.
Alighogy meghallá veszedelme hirét,
Tüstént felkötötte két éles fegyverét,
S indult seregével Erdély országába
Halált vinni rabló török táborába.
Gyorsan is érkezett a kenyérmezőbe,
Hol már a magyar van szinte veszendőbe;
Bátory maga is sebesitve várja,
Hogy megjön mindnyájok halála órája.
De Kinizsi beront a török hadára:
Mindenik kezében villog egy szablyája.
„Merre vagy Bátory, kenyeres pajtásom!”
Kiált, utat vágva sok ezer jancsáron.
Jancsár volt töröknek legjobb katonája,
De Kinizsy kardját biz a ki nem állja.
Két kézzel öldököl köztök s mint kaszátul
A fűszál, a török sűrü sorokban hull.
Igy átvágja magát Bátory Istvánhoz,
Ki már közel állott a szörnyü halálhoz.
Megszalad a török, de sok el nem futa,
Több harmincz ezernél ott maradott halva.
S az elrablott zsákmány s törökök jószága
Lett a magyaroknak gazdag kárpótlása.
A megfutott földnép hazájába tére,
Áldást imádkozva Kinizsi fejére.
A diadal után leve nagy lakoma,
Jól esett illy munka után a vacsora.
Száz czigány is húzott gyöngyörü nótákat,
Összeverni látjuk a vitéz bokákat.
Kinizsi is felkél hatalmas kedvébe,
Holt törököt ragad mindenik kezébe;
S lyánkával sem járná a csárdást könnyeben
Kirázná ha lélek még volna testekben.
Sok háboru volt még Bécs, Boroszló alatt,
A hol Mátyás győzött cseh és lengyel hadat.
Ott, s másutt Kinizsi mindig első vala.
Nagyrészt övé Mátyás minden diadala.
Végre romlására a magyar hazának,
Megtörtént halála nagy Mátyás királynak,
Őt vitéz Kinizsi nagy búval siratta,
De hazáját tovább szolgálni fogadta.
Ekkor Szeged alatt a fekete sereg
Fellázad és a nép rablásának ered,
Forditván fegyverét magyarok kárára
Kiknek kellett volna lenni oltalmára.
Ezek pajtásai voltak Kinizsinek,
Számtalan csatában együtt vitézkedtek,
De Kinizsi előtt a törvény s a haza
Többet ért mint bármelly pajtás barátsága.
Azért is meghallván, hogy ez a hires had
Katonát gyalázó rablásokra fakad,
Tüstént meg is indult a törvénybontókra,
Jobb volna ha jőne zivatar nyakokra.
S mivel vakságában nem hajtott szép szóra,
Fekete seregnek ütött a végóra.
Kinizsi Pál aztat ugyan tönkre tette,
Hogy azóta magát össze sem is szedte.
Már öreg ember volt, mikor ezt mivelte,
De törvényért kardját szivesen emelte.
S tán törvényszegőkre megharagudt nagyon,
A guta környezé, hogy csapja őt agyon.
De a guta nem birt illy kemény vitézzel,
Épen maradt teste fővel, lábbal, kézzel.
De nyelvét megérte, s nagy boszuságára
Néma lett, s nem is jött szó többet ajkára.
De illy erős lelket a baj le nem vere,
Gondolá: nem a nyelv katona fegyvere,
Míg kezét birhatja, kardját emelheti,
Addig a magáét mindig megteheti.
E kor körülnézni, a dolog ott hogy áll,
Temesvárra lejött Dobzse László király.
Mert e volt Mátyásnak a királyi székben
Követője, de jaj semmi erkölcsében.
Kinizsi már némán csak ugy integetve,
Adta azt tudtára, neki mi kellene.
Mutatta, jobb volna a törökre menni,
Mint vénasszonymódra henyén itthon lenni.
A király engede ő kivánságának
Min lett nagy öröme jó Kinizsi Pálnak,
Ha nyelvét némává nem tenné nyavalya,
Örömében talán nagyot kiáltana.
át is kelt vitézlő hadával a Dunán,
S mintha boszut állni akarna a gután,
Törökben vitt véghez annyi gyilkosságot,
Mikor szólni akart, akkor is csak vágott.
És csak kifáradva a sok pusztitásba,
Tért tenger zsákmánnyal vissza Temesvárra,
Vissza, hogy azt soha többet el ne hagyná.
Míg Szent Mihály lovát nem nyergeli alá.
A halál sokaig leste száz csatában,
Hiában birkozott vele jobb korában,
Míg erőben gazdag minden tagja vala,
Addig a halálnak nem lett diadala.
Miért segitségül hítta a vén időt,
Ezt a világot is magát felemésztőt;
Iszonyu erejét csak igy törhette meg,
Meghalt Kinizsi Pál aggságától beteg.
Gyászolta az ország rettentő bajnokát,
Mindenbe csak panasz zengett hazánkon át.
El is temették őt egyház kriptájába
Márványból faragták őt magát sirjára.
De Kinizsi párját hazánk mikor látja?!
nem is volt után a töröknek gátja,
Berohant mint árviz, földünket ellepte
S annak legjobb felét magáévá tette.
Akkor volt csak inség, minőt alig látott
A világ, bár ismer sok nyomoruságot.
Ölt, rablott a török megyéről megyére,
Hogy a magyar szinte végpusztulást ére.
Egykor egy török had, melly rablás után lát,
Felverte dühében egy templom ajtaját,
Kezd rabolni benne, s len is a kriptában,
Hol Kinizsi régen nyugodt már sirjában.
Ám töröknél megvolt még emlékezete,
Tudták hogy milly sokat pokolba kergete;
Azért is meglátván fényes márványképét
Egy török boszuból rá lőtte fegyverét.
Be nem ment a golyó a kemény márványba,
Visszapattant onnan török homlokába.
Ez meghalt, a többi rémülten elszaladt,
Mert ők azt gondolták: Kinizsi feltámadt.
Ezen történetből aztán a beszéd költ,
Kinizsi törököt holta után is ölt.
Mi pedig, magyarok, emlékezzünk rája,
Áldja ő nagy nevét mind végig hazája.
*
Szép magyar legények ebből láthatjátok,
Hogy ki csak szivében érez bátorságot,
Álljon ki a sikra, s dolgát ugy viheti,
Hogy nevét a késő kor is emlegeti.
Mert nem azt kérdik már: ki gazdag, ki szegény?
Hanem katonák közt ki a derék legény?
A’ ollyanak aztán van kelendősége,
Nagy lesz gazdagsága, nagyobb dicsősége.
De ki otthon marad, nem lesz abból semmi,
Még fia sem fogja őt megemlegetni.
Azért ha szükséges, álljunk katonának,
S kövessük példáját jó Kinizsi Pálnak.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 7. sz. Bp., 1848. julius 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése