I.
Fényes hajnalcsillag
Reszkető sugára!
Ne ragyogj, ne ragyogj
Szendrőnek várára.
Borulj te gyászszinbe,
Sirasd meg e várat,
Mellyben sok arczokra
Könyhullatás száradt.
De te fényes hajnal
Rózsaszin arczája!
Pillants oda, hol van
Zákány Pista nyája,
Hol a juhászbojtár
Nyáját terelgeti,
Hol a vezérürü
A falkát vezeti.
Hajnalszürkületben
Indult el a bojtár,
Gondolván hogy anyja
S szeretője rá vár.
Vasárnapi ingét
Anyja kitisztázta,
S kalapját rózsája
Föl is bokrétázta.
De az isten égben
Másképen rendeli
Dolgát az embernek,
Mikint ő képzeli.
A mi Pistikánk is
Gondolt rózsájára,
Nem pedig istennek
Szent akaratjára.
Pedig a szendrői
Határba hogy elért,
Faluja tornyára
Alighogy ráismért;
Aranyhold ragyogott
A falun és váron –
Nagy változást tettek
Ezek a bojtáron.
„Hit ez török czimer!!
- Gondolá a gyerek –
Ide is betörtek
Már e gazemberek?!
Mi történt most apám –
Anyám- és ángyommal?!
Mi történt szerelmes
Szőke galambommal?!”
No csak eredj fiu,
Hiszen majd meglátod!...
S akkor lesz még neked
Szörnyü bámulásod…
Hej! az ellenségnek
Pusztitó fegyvere
Mindent kizsákmányolt
S rablánczokra vere.
II.
Zöld eperfák között
Parasztház görnyedez,
Mit sárga mohával
Szalma szerhaj fedez,
Gyepes az udvara,
Mindütt körülötte
Gyom s paraj a gyalog-
Utakat benőtte.
Nincsen egy áldott hang
Az egész udvaron,
Mindössze is nehány
Fecske a szerhajon
Csicsergi a napnak
Üdvözlő énekét, -
Tört eke, lőcs, villa
Hevernek szerteszét.
E puszta tanyára
Érkezik a fiu,
Szemében bátorság,
Szivében néma bu,
Reszketve meghúzza
Az ajtómadzagot
S tántorgó léptekkel
Aztán beballagott.
Mit látott a gyerek,
Istenem, mit látott?!
A beteg nagyanyó
Nyöszörgve fekszik ott
Zilált ősz hajakkal, -
Vizért eseng szegény, -
Nincs, ki megindulna
Siralmas helyzetén.
„Nagyanyó! nagyanyó!
- Rohanván a gyerek,
A száraz karokat
Ekkint ragadja meg. –
Az élő istenre!
Szóljon kérem, szóljon:
Mi istenátka volt
Kelmetekkel itthon?”
Nagyanyó a szép főt,
Melly keblére hajolt,
Átölelvén… csak sirt…
Nevetett… de nem szólt…
Mert az öröm lelkét,
- Mint a hullámsereg
A megtörött bárkát –
Akkint ragadta meg.
„Oh fiam, Pistikám,
Szerelmetes fiam, -
Igy zokogott végre
Kinos fájdalmiban, -
Nincsen már nagyapád,
Nincsen szülőd néked,
Isten végezése
Árvává tett téged!”
„Hol vannak ők? bátyám…
Mondja kelmed, hol van?”
„Hát künn a temetőn
Hideg koporsóban!”
„És szivem szerelme,
Lelkem Juliskája?”
„Elvitte – ángyoddal
Törökök basája!”
„No isten! ki Dávid
Karját fölszenteléd,
Gyermekkezeimet
Im kinyujtom feléd;
Add nekem karodnak
Égrázó hatalmát,
Hogy megboszulhassam
Szüléim sirhalmát!”
III.
Fényes a basának
Nászoló szobája
S benne van száz meg száz
Szebbnél szebb arája.
Fiatal leánykák
Harmatgyenge taggal,
Piros arczaikon
Két tüzes csillaggal.
Im vig és mosolygós
E lánykák egyike,
Mint hüvös pázsiton
A pajkos őzike,
Másika pedig bús,
Mint szomorúfűz ága,
Lehajtván szép fejét
Ősz hervadt virága.
Különösen kettő
Ott egymásra borúl,
Arczukon látszik, hogy
Szivök el-elszorúl,
S illyenkor a bánat
Tenger zúgó árja,
Melly a szem könyeit
Mint gyöngyöt kihányja.
Miért sirnak ezek
Boldogság közepett?...
Nekik a bujaság
Örömágyat vetett!
Mindkettejök bibor –
Bársonyba öltözött!
Hajok fonadékin
Száz gyémánt tükrözött!
De mit ér a világ
Minden boldogsága,
Ha nincs a lányszivnek
Szűz-ártatlansága,
Ha ezt, - mint galambkát
Az üldöző héják, -
Buja férfikarok
Durván elrabolják.
Ezért zokognak ők
Gerlicze módjára.
Meg van mondva nekik,
Pedig utoljára:
Hogy szerelmökkel itt
Ne fösvénykedjenek,
S ha kendőt vet rájok
A basa… menjenek.
IV.
Hol a forrás vize
Kövicseken szalad:
Áll a basafördő
Hüvös nyárfák alatt.
Mi előtt kapálva
És nyeritve vára
Egy hattyufehér ló
A fördő basára.
Elindult a basa…
Kevély paripája
Sörényes szép fejét
Az ég felé hányja, -
Rajta ült a török
Mélyen andalogva,
Lelkét elmeritvén
Nagy gondolatokba.
Hát egyszer csak azon
Veszi észre magát:
Egy gyönyörü fiu
Megállitá lovát.
Hófehér angyal ez,
Hófehér ingével,
Szőke göndör hajjal,
S karcsu termetével.
„Ne tovább… eddig van
Utadnak határa,
Innen Pilátushoz
Mehetsz vacsorára!
Mint ősszel a szedők
A dős szöllőtőkét,
Mert ifju éltemet
Olly kóldussá tevéd.
Míg bitang pogányok
Nem törétek rája
Isten országa volt
A magyar hazája!
S miért égbe kiált
Szörnyüséges átok; -
Számolj most a vérért,
Mellyet kiontátok!
Számolj most lelkemnek
Szűz liliomáért,
Azért az elrabolt
Ártatlan lánykáért,
S fertelmes kézzel ha
Nyúltál e virághoz,
Sohse legyen jussod
A szent mennyországhoz!
A török fegyverét
Mosolygva kirántja,
De Pistikánkat az
Éles kard nem bántja.
Mert őt – mint Dávidot –
Megáldá istene,
S kardján kettétörött
A basa fegyvere.
V.
Máskor ünnepeste
Lapdáztak a lányok,
A legények lestek,
Pajkos csókzsiványok!
S a kiknek nem voltak
kedves vendégei,
Házuk elé ültek
A falu vénei.
Most egy üres köpű
Szendrőnek helysége,
Kihaltak bajnoki,
Elszált békessége!
A faluházánál
A hites emberek
Tanácsot tartani
Mind összegyültenek.
Basa parancsára
Elállt szemök, szájok,
Oh mert az iszonyu
Adót vetett rájok!
Fiu- s lánygyermekek,
Takarmány s a mellett
Néhány véka ezüst
És sok marha kellett.
S im!... a basa belép
A faluházába,
Véres fő van huzva
Csillámló kardjába.
A szegény öregek
Majd föld alá bútak,
De ezt nem tehetvén
A földre borútak.
„Tótok vagytok-e ti?...
Magyarok volnátok,
Mégis eb módjára
Lábamhoz hullatok!
Nosza fel Szendrőnek
Apraja és véne!
Mutassa meg kiki
Hogy Árpádnak vére.”
„Hát hiszen ez Pista!
Zákányék Pistája!”
Ezt kiáltá bölcsen
A helység birája.
„Ejnye no!” a többi
A szemét törülte…
De már Pista hattyu-
Fehér lovát ülte.
VI.
Pista a basának
Ruháját felvévén,
Drága ezüst kürtjét
Oldalára tévén,
S annak fuvására
A basa képébe
Könnyű volt bejutni
A vár belsejébe.
Mihelyest a kürtszót
Az őr meghallotta,
A felvonó hidat
Le is bocsátotta;
És ollyanok lőnek
A derék magyarok,
Mint Egyiptomban az
Öldöklő angyalok.
Volt is ott öldöklés,
Torkok kurjantása. –
„Üssed az angyalát!”
Hangok riadása.
Majd a tűz kiütött…
S az égnek boltjára
Festetett Szendrőnek
Lánggal égő vára.
De menjünk mi oda,
Hol a gyönyörüség
Szép leánya szemében
Egész más lánggal ég.
Oh a lány szemének
Szerelmes sugára
Egészen más szint fest
A férfi arczára!
De angyalom-adta!
Nem mondhatom én el
Pisti Juliskáját
Mikint találta fel.
Hogy a szendrőiek
Törökös vezére
Mint ölelte azt a
Kis leányt keblére.
A többi leánykák
Mind elámulának,
Kezeit csókolván
A gyermek-basának.
De ő kacsóikat
Pajtási kezébe
Tévén, küldé őket
Az oltár elébe.
Aztán a nyert kincsen
Mind elosztozának,
Saját részét adván
Az eklézsiának.
Ölébe szoritá
Egyetlen bálványát
S legfőbb kincsét, drága
Kedves Juliskáját.
*) Igaz történet azon időből, midőn Zákány Pista, egy tizenöt esztendős magyar gyermek, Szendrő várát a rabló törököktől megszabaditotta, a nyert kincseknek nagy részét a helybeli egyháznak ajándékozván, - a mint ezt a szendrői emberek mutatják s élő szóval el is beszélik. B. K.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 8. sz. Bp., 1848. julius 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése