Nehéz az én szívem, nehéz bánat nyomja,
Mert hazámnak sorsa fordul siralomra:
Csak most kezde rá szép szemmel nézi a nap,
Ege alján már is nagy fellegek vannak.
Eljött a szabadság, ez a drága vendég,
Kit a jó hazafi várván-vára mindég,
Eljött, felkeresvén minden kis hajlékot,
Gazdagnak, szegénynek hozván ajándékot.
De nem ismertek rá, szivesen nem látták,
Sok helyen előtte a kaput bezárták,
Sok helyen azt mondák, nagyot káromkodva,
Nem vagy te szabadság, elmehetsz dolgodra.
Hát mi a szabadság? tán bizony csak ennyi:
„Ne fizess, ne szolgálj a hazának semmit,
Élj mint a here méh, légy az ország terhe.”
Szép szabadság! illik a magyar emberhe’.
Sokszor elgondolom: én uram istenem!
Ha jőne hazánkra egy nagy veszedelem,
Feltámadna-e a magyar mind egy lábig,
Vérrel és vagyonnal védni azt halálig.
Felnyitom a régi krónikás könyveket,
Olvasok belőlük példás történetet
Azokról, kik hajdan vitézül felkeltek
S haza védelmében dicső halált leltek.
Édes jó istenem! válna-e magyar ma
A ki e hazáért olly örömest halna
Mint Losonczi István Temesvárott régen?
Kinek történetét mostan elbeszélem.
Híres Amhát basa, vitéz török ember,
Tömösvárnak indult száz hatvan ezerrel,
Száz taraszk, tizenhat álgyu vala nála; -
Puszta somlyó mellé seregével szálla.
Ott elöljáróba kiszemel valami
Tizenöt száz embert s küldi száguldani,
Kiket a vár népe közeledni látván
Töprenkedni kezde kizárt kápitányán.
Mert Losonczi az nap nem vala a várba’,
Csak negyed magával a vidéket járva
Hogy ha valamerről kapna segítséget…
Igy ő kinnszorult és benn nagy ijedség lett.
De a vitéz ember nem ugy ijed ám meg
Hogy: no, rugjad a port, szaladj el, ne állj meg:
Hanem veti fejét olly vakmerőségre
A mitől maga is csak elszörnyed végre.
Igy lett a Losonczi hadnagya is, Milák:
Egy öreg századdal a törökre kivág,
Tesz ollyan vérontást, a mint nekidőle,
Hogy itt-ott marad egy hirmondó belőle.
Az alatt Losonczi, bár hiában járva,
Három emberével bejutott a várba,
Kin a nép öröme felhatott az égig,
Ujjongatva vitték az uczákon végig.
Mihelyest Losonczi a piaczra lépett
Sorba állitotta a várbeli népet,
Megszámlálta őket, az után magával
Együtt meghitelte úr isten szavával.
Kis Kampó nevűnek és a Don Gáspárnak
Espanyol vitézi ötszázan valának,
Losonczinak ötszáz, egy száz Perényinek,
Csak hatvan Forgácsnak, de száz Serédinek.
Ennyi a lovasság. A magyar, cseh, német
Gyalog hajduk száma szint ollyanfelé ment;
Kik előtt Losonczi fölemelt kalpaggal
Ekkép esküvék meg harsogó szavakkal:
„Esküszöm úr Jézus végre hullására,
Hogy leszek hazámnak holtomig szolgája,
Szégyenért a halált soha nem cserélem:
Áruló nem lészek: isten ugy segéljen!”
Ekkép esküvének a derék katonák;
Azután megitták egymásnak a torát;
A napot kitoldák kancsó-töltögetve,
Vigan járt közöttünk Magyarát jó nedve.
De Losonczi nem vett részt a mulatságban:
Csendes mécse mellett irogat magában,
Levelét megirja, mint ki halni készül,
Utoljára veszen búcsut hitvesétül:
„Messze lévő társam, kedves Pekri Anna,
Szólok egyet hozzád, figyelmezz szavamra:
Nem beszélünk többé együtt élő nyelvvel,
Azért levelemet kisérd figyelemmel.
Itt van a pogányság, másfél száz ezernyi,
Kit csekély hadammal nincs mód visszaverni:
De van mód hazámért vitézül meghalni
És örökbe nektek dicső nevet hagyni.
Ne busulj, szerelmes, igy van ez legjobban;
De kis lyányaimtól tartsad még titokban:
Én szép csemetéim, szőke teremtések,
Tőletek be hamar, hamar búcsut vészek.
Megkérem a királyt, felséges uramat,
Oszsza fel közöttünk minden birtokomat,
Ugy sincsen fiam, csak öt kis lyány cselédem:
Fiusítsa őket ország törvényében.
Mihelyest meghallod vesztét Tömösvárnak,
Ezen levelemet vidd fel a királynak:
Tegye meg felséged a mit benne kérek,
Hiszen érte halok, nem csak érte élek.
Téged pedig, Annám, az árvák s özvegyek
Istene tartson meg, ha majd én elmegyek:
Ő viseljen gondot egytül – egyig rátok,
Legyen én helyettem férjetek s atyátok.”
Igy szólott a levél. Mellyet ő lezárva
Fekete pecsétet üte a hátára
S od’ adá Istvánnak, a titkos deáknak,
Vigye Csejtevárba nemes asszonyának.
Megfogadta István s vitte annak rendén.
Messze Csejtevárban, a Vág vize mentén,
Lyánykái közepett a hű Pekri Anna
Játszik és enyeleg, gondjait megcsalva.
Akkor is ott játszék, hogy István belépett;
De mihelyt meglátta a gyászos pecsétet,
Felszökött. A lyánykák Istvánt környekezték:
Mit hozott? honnan jő? vallatásra kezdék.
Anna pedig gyorsan ment az ágyasházba:
Odalett, elsápadt, a hideg is rázta;
Reszkető kezében tartá a levelet,
Azt is majd elejté, ollyan terhére lett.
Könnyü kis levél, de a beléirt bánat
Száz malomkőnél is sulyosabb Annának:
Nincsen annyi lelke hogy mindjárt felbontsa,
Csak zokog erősen és könnyeit ontja.
Nagy-soká erőt vesz könyjeinek árján.
Arcza meg se mocczan, mint valamelly márvány,
Szeme a pecsétre, a levélbe tapad
Hidegen bámulja a benn irottakat.
Olvasta-e, vajjon, vagy talán csak nézi…
Nézi és nem érti… érti de nem érzi…?
Vagy tán nem is él már, a szíve megszakadt,
Hogy csak egyetlen-egy jajszóra sem fakad?
Nem hasadt meg szíve, ámbár nem sok híja,
Érzi, érti mi van a levélben írva:
És mivelhogy érzi, és mivelhogy érti,
Nem rí semmi haszna, istent nem kisérti.
Egynehány cselédet nyugottan beszólit,
Hívatja magához minden tiszttartóit,
És mikor begyűltek, fájdalmát takarva,
Asszonyos fogással igy szól neki Anna.
„Hűséges tisztjei az én jó uramnak
Temesvár falai nagy veszélyben vannak:
Húszezret felűlmul a töröknek száma,
A kik által meg van vég Temesvár szállva.
Uram irja ebben: „nagy veszély fenyeget,
Nem kapok sehonnan pótoló sereget…
Bár mindent eladtok és zálogba vettek:
Tiz nap alatt nékem katonát küldjetek.”
Ezt irja, de hosszan, - én röviden mondom,
Mert hogy teljesítsem? sulyos az én gondom:
Hol teremt az ember mostan pénzt, eleget?
És hogyan állit ki pénzen is sereget?
Ingó-bingó vagyon, arany, ezüst, marha,
Az egyébre sem sok, hát egy illyen hadra!
Legtöbbet segitne a fekvő, a zálog:
Jaj, de sok szép váram… tőle meg hogy válok?
Én magam csak inkább… hanem az öt kis lyány!
Mert, ámbár a birtok fi-ágra megy tisztán;
Néz istent a király – apjokat is nézi;
Megsajnálja őket és fiakká tészi…”
Itt elhagyta rögtön; - tán csak hogy pihenjen, -
Tán nem is gondolta hogy ennyire menjen:
Kicsi híja, hogy a dolgot meg nem bánta,
Árva kis leányit ollyigen megszánta.
Szóla most egyik tiszt: „Nemzetes asszonyom,
Nem kell illy esetben kapni a vagyonon:
Lesz, nem lesz – marad, vagy nem marad valami –
Nemzetes urunkat vétek volna hagyni.
Bizony átok lenne maradtján eleste;
Megérdemli azt az, a ki azt kereste,
Többet is keres majd, ha megtartja isten,
Ha meghal, nem illik hivalkodni itten.”
Écs volt ez a hang a szegény Annának,
De másrészt örült a tiszttartó szavának,
Mert elérte czélját – azt látja belőle –
Nem ellenzik, a mint gondolá előre.
Hát el is végezték, utána is láttak,
Várakat pusztákat zálogba bocsáttak,
Katonát szereztek, lőport, eleséggel:
És visszaindíták Istvánt sietséggel. –
Ez alatt nem szűnt meg a sok álgyu torka,
Bömbölését a szél messzeföldre hordta,
Mintha vízibika buffogat a réten
Ugy hallott egész nap távol a vidéken.
Losonczinak nem volt más segitő társa,
Csak a jó úr isten, nem is számolt másra;
Egynehány vitézre, önnön két kezére,
Melynek török-halál mindenik csepp vére.
Gyakran kicsapott ő a tenger nép közé
S minden kiütéskor ezrével öldösé:
De mi híja látszik a mélylő* tengernek,
Ha egy-egy vödörrel belőle kimernek?
Olcsó a törökvér, van most döge annak,
Jut is, marad is, mert nagy bővibe vannak
Emberét, álgyúját nem kiméli Amhát,
Hogy szélnek bocsássa vég Temesvár hamvát.
Hirdetést ereszt ki pogány seregében:
„Figyelmezz szavamra igaz hivő népem:
Harminczegy nap óta hullnak itt rakásra
S minden napra ötszáz esnék egymásra.
Őket már az égi lyányok ölelgetik,
A szép paradicsom velök népesedik:
De mi, itt a földön, még vagyunk elegen,
A felséges szultán győzhetlen serege.
Parancsolja szultán s a nagy isten, Allah,
Szánjuk el magunkat, rohanjunk a falra:
Mert ma, bár utána veszszünk táborostul,
E vár kutya népe mind pokolra pusztúl.”
Erre a pogányság: Allah! Allah! Allah!
Nagy rivalkodással mászni kezd a falra,
Turja a tajtékot, fogát csikorgatja,
A falak törésin nyüzsög a mint a hangya.
Mert nagy-sok törés van már a vízi város,
Egy oldala ép csak, düledez a három:
Hogy ne? harmincz napi kemény ostrom alatt
Csuda, hogyha egy kő a másikon maradt.
De minden törésen harczol öt-hat ember
És erősen helyt áll a törökkel szemben;
Maga jár Losonczi elül jó példával:
Buktatja le onnan ötével-hatával.
Biztatja vitézit: „Veszni tért a hitlen!
Nem kell félni semmit: megsegít az isten!
Elfogyott a poruk, ma egyet sem lőttek:
Most csak, mint juhokat, mészároljuk őket.”
Tettek aztán dolgot két kézzel és lábbal,
Hullott a pogányság lefelé nyalábbal,
Hullott ám, hogy a mint a krónika irja,
Lett egy rohanáson három ezer híja.
Nem vevé tréfára, aló! futni kezdett.
Losonczi ugyan csak százhusz6 embert vesztett,
De nagyon kifáradt népe a csatában:
Nem birá kergetni a pogányt futtában.
Hej be jó lett volna, ha most jőne István,
Asszonyától pihent hadinépet hozván!
De szinét se látta jó Losonczi annak
A hű társa által összegyűjtött hadnak.
Mert a mint a Maros folyóig jutának,
Egyszer nagy üvöltés, acsarkodás támad:
Körül voltak véve kóborló pogánynyal,
Alig futhattak el onnat egynehányan.
Azok igy megjárták. Losonczi pediglen
Vizsga szemmel tartja, mit csinál a hitlen;
Elállott seregét pihenni ereszti,
De maga a tábort szem elől nem veszti.
Épen jól is tette, mert a dühös pogány,
Hogy magát kifútta, vissza jött nem soká:
Nem is a fáradt nép volt az, hanem a kik
Még közel sem fértek a falakhoz addig.
Érkezék sok porral a natóli basa,
Elbődül az álgyu, fájván szülő hasa;
Száz halált szül egyszer, százszor is szül az nap;
A falon a rések egymásba szakadnak.
A szegény magyar nép enged, mivel fáradt,
Török birja immár a szép vizi várat;
Losonczi hadának nincsen hova lenni:
A legbenső várba kell magát bevenni.
Ott még valameddig maradhatott volna,
de sem vize nincsen, sem ennivalója:
Vár és város közit a török ellepte
A csatorna-kútnak torkát betemette.
Város népe sí-rí, a várba izenget:
Adják fel a várat, kérjenek kegyelmet;
Török is hitet mind szultánja nevében
Hogy nem bántja őket, elbocsátja szépen.
De Losonczi füle mindezekre siket:
„Ismerem én, ugymond, azt a török hitet,
Nem bizom pogányban, legkevesebbet sem:
Bizom istenbe, kinek esküt tettem.”
igy beszél Losonczi, igy van ő elszánva;
De a többi népség csüggedez a várba:
Tanakodik itt-ott, zúg-morog, kér, sarkal,
Fennszóval fenyeget, rimánkodik halkal.
Kin a várkapitány szörnyen nekibúsul:
„Hát igy kell az esküt megszegnetek, rútul?
Nem megesküvétek úr Jézus nevére
Hogy leszünk halálig egymás védelmére?
Magamat hagynátok külön értelemben? - -
Jól van. Ám lássátok. Én nem állok ellen.
Szebb is elfogadni a pogány kegyelmet,
Mint dicsőn kimúlni itt a kapu mellett.”
Monda keserűen és megindult elől.
Kinn a török állott, két sorban, két felől:
Köztük megy Losonczi, a vár kapitánya,
Egy ifju apróddal, - a többi utána.
Hagyták egy darabig menni az ő népét,
Hát egyszer lekezdik kapkodni a szépét:
Ha egy valamirevaló ifjat láttak
Kirabolták azt és vele odábbálltak.
Sejtvén ezt Losonczi, csikorgatta fogát,
Nagy nehezen mégis türtőztette magát:
De mikor az önnön apródját vivék el,
Azt már nem lehetett türni teljességgel.
„Kutya vagy te, pogány, kutya a te hited;
Ne gondold, hogy ezt igy szárazon elviszed:
Én veszek, te is veszsz!...” dühös módra kiált,
S egy török czombjáról egy nagy kardot kiránt.
Avval jobbra, balra, a meddig beéri,
Neki a töröknek, szabdalni, metélni:
Példáját követi mind, a többi társa
Két kézzel aprítják a pogányt rakásra.
Lett aztán zavagy, de nem sokáig tartott:
Sűrüen forgatja a török a kardot;
Száz jut egy magyarra, még talán több jutna
Ha egyhez ollyan sok hozzáférni tudna.
Ott megadta isten egy maroknyi népnek
A dicső kimulást, mellyre esküvének;
Nem engedte őket hitszegővé lenni,
Töröknek, tatárnak szolgaképen esni.
A derék Losonczi legtovább kiállta,
Végre szive táján átveré egy dárda
S elterüle azon testhalomra, hanyatt,
Melly a viadalban omlott lába alatt.
**
Kinek is, megértvén szomorú halálát,
A király felfogta özvegyét, árváját,
Visszaváltá nekik mind, a mit eladtak,
Lyány-ágra bocsátá a sok szép maradtat:
Szegény Pekri Anna bánatja azonban
Nem talált enyhülést a földi vagyonban.
Egy gondolattól nyert minden vigasztalást:
Hogy hazájáért halt férje dicső halált!
*) Egész mélylő (mélő, milő) nyár; mélyő v. milő tenger. Népies.
Forrás: Nép barátja 1. kötet 10. sz. Bp., 1848. aug. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése