Szép darab szőleje volt János gazdának,
Szüretkor boráért sok jó pénzt adának;
Hanem egygyé is tett ő éjet és napot,
Kapált metszegetett, oltott, homlitgatott.
De Péternek nem volt a munka kenyere,
Ki a balmesgyéről szomszédos volt vele;
’Éjnye Péter szomszéd! János mindég mondta,
A kelmed szőlője beh gazos, beh ronda!’
Történt pedig egyszer, egy Józsefnap tájba,
A mint nyitogatták a hegyen javába:
Hogy Péter végezvén a kenyérebédet:
Szomszédjához egy két szóra általlépett.
Szóba elegyedtek pedig egyről másról,
A jó szüretről, a gazdag aratásról,
S Péter felsohajtott pipáját kiverve:
’Csak nem jó idő jár a szegény emberre!’
„Még az idő ellen, felelt János gazda,
Nem igen nyithatjuk a szánkat panaszra,
Tavaly is csak termett, most is szépen nyilik,
Csak hogy ne heverjen a kapa féldélig!”
’Dejszen! – mondta Péter, s megakadt a szava,
Maradhat én tőlem nem soká a kapa;
Csak az isten engem egyszer megsegitsen;
Hogy szentgyörgy-nap éjét érjem egésségben!”
János hogy ezt hallá, Péterre bámúla,
Azután így szólott egy kis idő mulva:
„Ugyan Péter szomszéd, min töri a fejét?
Mi jóért várja úgy szentgyörgy-nap éjjelét?”
’Hát csak azért biz én, felelt lassan Péter.
Hanem aztán János gazda ne beszéljen!
Hogy csak egy szót szólok kinn a keresztúton,
S pénzzel hozom tele, mind a két szűrújjom.
Hanem jó előre, mint már tavaly nyáron,
Az ember egy halyag mogyorofát vágjon;
S ha a tett-helyre megy, vegye a kezébe,
S irjon egy karikát maga körül véle.
Azután ne féljen, mert abba a várba
Nincs ollyan teremtett állat, hogy behágna:
Ló, szekér jön felé, vágtatva az úton,
Szikrázva, csattogva, - de meg ne mozdúljon!
Mikor aztán kérdik: nohát mi kell neked?
Csak ezt felelje: pénz! ne szóljon egyebet;
Megint ijeszgetik, de ha meg nem rémül:
Meg se tud mozdúlni reggel a sok pénztül!
János haragosan felelt e beszédre:
„Nem szégyenli kelmed keresztyén létére:
Hogy illyen bolondok vannak az eszében,
Hisz a feje lágya be-nőtt tán már régen?
Dejszen nem úgy van az édes atyámfia!
Kár a gazdagságért fáradni annyira;
Kegyesen kell élni, dolgozni szívesen,
S az isten áldása gazdag lesz kelmeden!”
De bizony nem fogott a jó szó Péteren,
Feltette magában: hogy ő csak kimegyen.
Rövid az éjszaka, nagy a hosszú a nap,
Kasza, kapa nehéz a dologtalannak!
Éppen így volt Péter. Végre valahára,
Eljött a nap, mellyet szívszakadva vára;
S kezébe fogván a mogyorófa botot:
Jó napszállat után véle kiballagott.
Lassan ment az idő. Hogy a kakas épen
Másodszor kiáltott a szomszéd helységben:
A keresztútra állt, s mint Jánosnak mondta:
Körülkanyarított botjával a porba.
Sokáig állt ottan, reszketett féltében,
De megint a sok pénz jutván az eszében:
Neki bátorodott; egyszer csak fülébe
Ütődött valami szekérnek zörgése.
A zörgés hallatszott, közelebb közelebb…
Végtére meglátta Péter a szekeret;
A lovak tüszköltek, a patkó szikrázott,
És pedig egyenest neki hajt, úgy látszott.
’No itt van már!’ – Péter csendesen mormoga,
Örült, de még félt is, vaczogott a foga;
Csakugyan szekér volt, a mit Péter látott,
Csak hogy nem pénzt hoztak ott a boszorkányok.
Mert hisz nincs boszorkány, az csak mendemonda:
Hogy megnyom álmadban, tebened megrontja;
Vagy a keresztúton sok pénzt dobál néked,
A mit Péter látott, az se volt rosz lélek:
Hanem az ispánynak a szomszéd helységbe,
Éjféltájon roszúl lett a felesége;
Az ispány kocsisa ment lovon szekeren,
Hogy hirtelen doktort, orvosságot vigyen.
Látván, hogy már ott van, csak úgy vágja a port,
Péter bolond észszel még a földre guggolt.
Félre ugrott a két első ló hortyogva,
De a gyeplőszárat a kocsis jól fogta.
S neki csavargatván a suhogó nyelet:
Az ostorhegyesnek nyaka közé szedett,
Most neki ment a ló, és a szegény Péter
Össze-visszatörve maradt az útfélen.
Setét is volt, de még idő se volt elég,
Utána nézni, hogy min zakkant a kerék,
S Péter vérbe fagyba ott feküdt reggelig,
Talán meg is hal, ha jókor meg nem lelik.
Azután sokáig nyomta még az ágyat,
Jobb lett vón meghalni, de mégis fellábadt.
Hanem tehetetlen maradt a munkára,
Szegénynek koldus lett a keze a lába.
Kéregetve járkált faluról falura
Nyakából gyakorta kiszakadt a ruha,
A hol kérdezték, hogy mi lelte a kezét?
Sírva beszélte el gyászos történetét.
Gonosz úton a jót sohse keressétek.
A boszorkányságról beszélni is vétek;
Féljétek az istent, hiven dolgozzatok,
Az ég áldásában ugy lesztek gazdagok!
Forrás: Nép barátja 1. kötet 11. sz. Bp., 1848. aug. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése