Babay József: Mosolyog az édesapám…

- Elbeszélés –

I.

Kisgyermek voltam még akkor, minden  holt tárgyat élővé ruházó. S kisgyermek-hitemmel hangos szóval szóltam a kertajtóhoz, ha nagyon csikorgott, a fákhoz, a fűhöz, a virághoz. S nem féltem senkitől, csak apámtól, mert apám sohasem mosolygott..

II.

- No, ne sírj, ne sírj már kicsinyem – kérlelt az édesanyám -, hiszen én nem tehetek róla, hogy elment. Tegnap még ott állt a régi helyén, aztán úgy estefelé – ugye igaz, Radeczky néni? -, megemelte a kalapját, még meg is hajolt illedelmesen és keresztül lépett a kerítésen. Ha jól láttam, a nádas felé vette az útját.

- De hisz ott megeszik a farkasok, széttépik és senki sem tud rajta segíteni – mondtam s szavam zokogássá erősödött.

- Azt-e? – koppantott a téglajárdára Radeczky néni s ez az éles koppanás kissé megriasztott. Mert Radeczky néni, a mélyen szántott arcú öregcselédünk, úgy kopogott a bal lábával, mint más a botjával. A jobb lábával nem tudott koppintani, mert a jobb lábán papucsot viselt, fekete posztópapucsot, de a bal lába térdtől faláb volt. –Azt-e, szentöcském? – folytatta szaporán -, hát aztán csak ollan gyönge valakinek teccik hinni? annyi erő van abba, kéröm, hogy fölfoggya az eleső jegenyefát is!

Hiába. Nem tudtam megvigasztalódni. Négy hónappal ezelőtt még őrizte a kertet. Se varjú, se pusztakánya, se sármány, de még nádiörv sem merészkedett a mi kertünkbe, amíg a madárijesztő benne virrasztott éjet és napot. Négy hónapig halálos lázban feküdtem. Ma keltem fel. Vadonatúj, kis kék ruhába öltöztetett az édesanyám s kiültünk ide a kertszéli padra. A szeptemberi délután ragyogó, selyemkék fátyolból varrta egyetlen boltozattá az eget. Olyan szép minden. Az udvarunk, a tarkahéjú nyírfa-öl ott, a faház előtt, a leanderok, a kukacvirágos homokágyak. Olyan szép minden s olyan teljes és egész lenne az öröm, akár a fehér lenvászonból szőtt asztalterítő, csak a madárijesztőm ne tűnt volna el.

Sírtam. Könnyeim fátyolában megjelent a régi kép: a ribizkebokor szomszédságában álldogáló különös figura, olyan magas, mint az én hatalmas apám, olyan széles a válla is, nagy-nagy kabátját pajzán kedvvel libegteti a szél és meg-meginog mélyen vállába húzott fején a szalagtalan kalap. A mi madárijesztőnk nem holmi lécen álló egy-kabát, egy-kalap ám, hanem nadrágja is van, még cipője is, még arra is s fekete cérnából varrt két szeme arra néz, a nádas felé… Ó, mért is mentél el drága pajtásom, amikor annyira szerettelek nézni.

Megcsikordult az utcakapu, apám érkezett.

Csodálatos ember volt az apám. Sohasem láttam mosolyogni. Azalatt a négy hónap alatt, amíg emésztő lázzal feküdtem, hosszú éjszakákon át ült kis vaságyam mellett, igaz, meg-megsimogatott, de mosolya nem volt. S most már, hogy elgyógyultam, komor szigora újra visszatért, az örök ősz mg mélyebben álmodott fekete szemében. Ma sem tudom, miért.

- Hát te mit siratsz? Talán a betegséget? – állott elébem, és mozdulatlan arcát mélyen lehajtva fordította felém.

- Elment Csont úr, a nádasba ment, itt hagyta a kertet – zokogtam.

- Kicsoda?

Láttam, anyám esdeklően tekint rá: legyen csendesebb hangú és szelídebb Ám ő a kertbe nézett, aztán rám, aztán félfalábú Radeczky nénire. És azt mondta az öreg cselédnek:

- Nem akarom, hogy sírjon ez a gyerek!

És nagy, dübörgő lépésekkel mérte végig az udvart.

Bement.

Anyám sápadt lett. ma már tudom, arra gondolhatott, hogy az ő embere kebelében nem szív dobog, hanem talán valami fekete vért hajtó acéldarab.

Radeczky néni pedig hozzálátott a parancs végrehajtásához: elállítani a sírásomat. Különös táncot lejtett, fonnyadt ujjait úgy fűzte össze, mintha vékony kötélből lettek volna. Hajladozott, ugrott, pergett maga körül. S a félfaláb oly édesen csikorgott, akár a kistalicska kerék. Ó, máskor mennyit, de mennyit tudtam nevetni rajta!

De azon a napon csak sírtam. Olyan volt a bánatos sírásom, mint a patak, amely meredek völgy ölén szalad. Még éjszaka is Csont urat sirattam, az eltűnt, rongyos ruhákba öltöztetett, lécderekú, zsákfoltból varrt arcú, kerti madárijesztőt. Hajnalban felriadtam, mert álmomban Csont urat darabokra szaggatták a drávanádi farkasok. Sikolyomra pám is, anyám is felriadt. Radeczky néni mankóval sietett ágyamhoz – ővele aludtam egy szobában, s éjjel ő is levette a fél falábát -, apám, anyám berohantak sikolyaimra. Mikor elmondtam az álmomat, apám így szólt:

- Csak aludj nyugodtan, majd meglátod, holnap visszajön a nádasból Csont úr. És odaáll a régi helyére, hogy még egyszer láthasd. Mert ugye, még csak egyszer akarod látni?

- Igen, apukám.

- Hát csak aludj. S ha holnap egész nap künn ülsz szépen az udvaron, a napon, Csont úr visszajön. Érted?

- igen, apukám.

Ajkamra tette nagy-nagy kezét. Ajkam megcsókolta nagy-nagy kezét. Abban a pillanatban elaludtam.

III.

Radeczky néni másnap feküdt, mert beteg és kimerült volt. Délután felé anyám is elaludt a ringó hintaszékben. De azért nem voltam egyedül. A Pettyes Dani játszott velem Bizony, nem csoda, ha Pettyes Daninak nevezték fillérnyi szeplői miatt. Nagyobb, sokkal nagyobb volt nálam. És erős volt, mint a kölyökbivaly. Az iskolából is ki kellett venni, mert mindenkit megvert. De engem – nem tudom, miért – nagyon szeretett. Én a hátára ültem, s ő futó-ló volt alattam, kitartó paripa, aki vígan nyerít.

Órák hosszán át lestük a kert végét, mert vártuk Csont urat. Csont úrnak jönni kell, mindenáron meg kell jelennie, hogy – az apám megígérte!

Délután négy óra tájt, ó, mily szép alkonyköszöntő óra volt, messze és hosszan úszó ökörnyállal, tiszta égboltozattal, kedves enyheséggel. Délután négy óra tájt egyszerre megkapja a karom a Pettyes Dani és a kertbe mutat. És azt súgja

- Nézze csak kis ifijúr, nem is vöttük észre!

Nagyot dobbant a szívem az új, kék blúz alatt. A régi helyen, a ribizkebokor mellett, arccal a nádas felé fordulva s háttal állva nekünk – ott állott madárijesztő Csont úr.. Édes, jó Istenem! Sikoltani akartam örömömben, de Pettyes vastag tenyere rátapadt a számra Csak néztem hát, néztem, kimondhatatlan izgalomban, csak néztem, hogyan leng lefelé az üres kabátja ujja, hogyan cibálja a szél a ruhája szélét, csak néztem keletnek dőlt rongy kalaját, ó, drága, drága Csont úr!

- Mög köll büntetni! – súgta a Pettyes.

- Miért?

- Hogy el ne szöktyön újra. Tuggya!

És osont az alacsony kertajtó felé. az ajtónál egy téglát emelt ki a kisjárdából s osont lábujjhegyen tovább. Nem bírtam már, kacagni kezdtem.

Anyám felébredt.

Pettyes Dani már a madárijesztő mögött állt. és fellendült a keze, s a tégla kirepült belőle. Egyenesen a Csont úr feje közepébe.

Anyám felsikoltott.

Csont úr előre zuhant. De valahogy megfordult estében és háttal terült a földre.

Pettyes Dani, mondhatom, hihetetlenül meglepett, úzsgye a kertek aljának, futott, mint az agár.

És én? Én egyszeribe oly sápadt lettem, akár a párnavászon, és szédültem és majd lerogytam

A földön vérbe borult arccal az apám feküdt.

- Mit tettetek! Mit tettetek! – sikoltozta az édesanyám és térdre rogyott.

- Jaj, mi lesz  most velem – reszketett bennem a szív.

S mi volt velem? Feledhetetlen…

- Ne ijeszd meg a fiút – suttogta anyámnak az édesapám s felém fordította vérző, nagy arcát. Felém fordította, s vérző, nagy arca mosolygott…

Forrás: Új Idők XXXVIII. évf. 1932. 13. sz. Húsvét