Fazekas Mihály (1766-1828): Ludas Matyi

Szerző az olvasóhoz.

 

Hajdann ütlekkel magyarázták a mi atyáink

Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? –

A ki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt. –

A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóczczal

Adta jelét olykor bosszújának, de oroszlány

Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi, visszapofozza

A mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.

Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa,

Szintúgy mint annak; szent a törvény; s az igazság

Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak

Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én

Döbrögi Mátyását, mint medvét, melly vadonából

Emberi kézre került, és már gazdája dudáján

Úgy illeg billeg, hogy rajta akárki nevethet,

Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni.

Bécsbe ugyan hírem nélkül szöke pőre gatyába

És bogjás fővel: most én csimbókba kötözve

Fürtjeit és e kis kaczagánkát vetve nyakába

A korhelyt fogadott apjának visszabocsátom.

 

 

Első levonás.

 

Hajdann egy faluban a Nyíren-é, vagy az Erdő-

Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe,

Már csak elég az, hogy: volt hajdan egy öreg asszony,

Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében

Nyáron a legyet a szárán csapkodta napestig,

Télen a tüzelő mellett a piszkafa végén

Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé

Zsémbelt rá; de akár száraz falra marokkal

Borsót hintet volna, szitok, mocsok és a hirítás

Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek).

Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer

Holtra elunta magát; hosszúknak kezdte találni

A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét:

Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan

Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén

Lévő dombig, a hol szoktak volt mindenik innep

Délyestén az időtöltők karikába’ hasalni, -

Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként

Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású

Virgonczok; de csak ott volt már ő se nem sok időre

Öszvegyalúlódott velek. – Innen látta először

A mi fiunk, nézvén szana-széjjel, az ég karimáján

Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi

Nyársakat a távol hegységek tornyait; itten

Vette ki a szóból, hogy a szomszéd vármegye is van;

És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár

Egy hét múlva esik. - Felperczene benne az ország

Látására való kívánság; már az eszében

Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;

Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte

Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. –

Anyjának húsz szép annyányi libái valának

Egy vén gunárral, s egy pár öregecske tojóval,

Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,

Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni,

Majd egy kis télére valót árúlna belőlök.

E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,

Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;

A vásárra bemenne velek ; jó móddal el-adná;

S így kapadozva talán kupecz is kerekedne belőlle,

Melly úton sok rácz úr lett abbann az időben. –

„Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!

Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz

Látsz itthon”: - az anyó így s így mocskolta le Mátyást.

Ő pedig a vásárra menést feltette magába,

Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe,

Azt onnah sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;

És addig kunyorált, hogy csak rá vette az anyját:

„Ám  no hiszen legyen ugy, úgymond, áldjon meg az Isten,

Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.”

Kedve derül Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,

S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát,

Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.

Ebbe az anyja rakott túrót,hájat, kenyeret, sót,

S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább

Hessegeté; az eladni valót húszat kiszakasztá,

És egy körmön font ostorral az útra riasztván,

Anyjának minden jót kiván s ballag utánnok.

Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas

Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról

Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol;

A mit akart, a volt törvény, s tetszése igazság. –

A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,

És a melly darabért többet mer kérni az áros,

Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen.

Hogyha pedig nétán más olcsón vett meg akármit

És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,

Hogy fenn tartódjon fegyverrel nyert ősi jussa. –

A mint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel

A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe,

Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét,

Csak Matyinak volt fenn egyedül a főre valója.

Kérdi az úr: „Ki ezen lúdak gazdája?” „Magam la!”

Így szóllott nagy nyers-nyakason Matyi. – „Ejnye gazember!

Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!

Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az ára?” –

Bé nyomván süvegét s megrázintván kaczagányát:

„Három márjás”, úgymond, „párja az illyen amollyan!” –

Kérdi az úr: „Id’adod fele árán?” – „Ő biz az apja

Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.”

Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három

Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba czibálják;

Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyében

Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál

Egy íspán híven számlált, és Döbrögi bőrös

Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:

„Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád

S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak

Rója fel e kapu fél fájára, hogy el ne felejtse:

Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi viszsza!”

Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek hajánál

Fogva, hogy a földet még a lábújja sem érte.

Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott:

„Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!”

Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz:

„Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!”

Ezt minden neveté, de kivált a Döbrögi-háznál

Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

 

 

Második levonás.

 

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja

Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva

Elment földetlen földig; s elvitte magával

A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét

Hogy dűhe czéljához juthasson, pénz-kuporásra

Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,

Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé

Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangolt;

S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta

A csínyját-bínyját. Bízván hát mind az eszéhez,

Mind erszényéhez: „Hogy Döbrögi meg ne csalódna,

- Úgymond, - már egyszer vele számot kellene vetni.”

Képe azóta nagyon elváltoza néki; azonba

Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.

Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,

A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt.”

Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta

Pompásabb palotát újabb izléssel emeltek,

A fala fel van már építve, de a fedeléhez

Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.

„Meglesz már, - így szól Matyi, - Meg lesz Döbrögi verve”

Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét,

Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel;

És egy vándorló olasz ács formába jelent meg.

Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő

A falnak szélét hosszát mérkéli szemével;

Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;

Olykor fel-fel néz, a fákat megmosolyogja,

S csóválgatja fejét. Meglátja az őr is az embert,

Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. „Semmit,

- Úgymond – méltóságos uram! csak ezen vala útam,

Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem,

Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,

A palotában a kőmíves munka királyi,

Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem

E dibdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.”

Mondja az úr: „Ezeket bizony én vágattam az erdőn.”

Csak hozzá vetvén „Jók, jók, - úgymond Matyi, - apróbb

Házaknak, de nem ily kastélynak; Róma felé kell

Forgatni, hogy pompás fedelet láthasson az ember.

Én, nagyságos uram! láttam s dolgoztam is egy-két

Herczegi munkákat: de bizonynyal mondom, ezekből

Nem képes takaros mívet készítni. – Kirántja

Mérőjét, - mérkéli – „Be kár, hogy öt újjnyi hibázik;

Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,

Sem magam ok nélkül más munkájába nem ártom.”

Menni akar; de az úr meg tartóztatja. „Barátom!

Még nekem – úgymond – nincs egy ácscsal is alkum. Az úr hát

Járt olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje

Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog

Nálam az országban nemesebb gazdára találni.”

Elmosolyodja magát Matyi és dicséri az úrnak

Építésbeli izlését, sajnálja, ha itten

Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.

„Oh! – mond Döbrögi, - nincs a földön oly jeles erdő,

Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát túdna nevelni.”

Látni szeretné azt Matyi.-  Döbrögi pontba parancsol

Egy hintóba fogatni – Szakács tálaljon azonba!

Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák

Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,

Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt

Szólítsák! – kétszáz fejszést rendlejen az erdő

Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó

Ott terem. – Egy pillanat alatt kinn vagynak az erdőn.

A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral

a roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát

Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel,

Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.

Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak, Matyi egyszer

Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrü völgybe lecsalja.

Ilyen lenne derék hahogy ölnyi kerűlete volna.”

Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.

Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,

Egy gúzszsal, melyet csak azérj font, öszveszoritja.

„Nem vagyok én uram ács, hanem a Lúdas Maty – úgymond, -

Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,

S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.

E’ most hát első.” Vág egy jó tölgyfa husángot,

S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.

Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával

A száját jól betömte; azonba az erdő

Rengett a sürő kopogástól, s a rohanó fák

Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván

És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,

Törli szemét száját, és a sűrűbe elillant.

Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.

Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő

Legszebb része; menő félen már a nap: az ember

Bár ha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:

Még sem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán

Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre

Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.

Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják

Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –

Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje

Zengeti a zordont , beljebb beljebb morog, a míg

Mélyen elnémúl. – Figyelem van utána, sehonnan

Egy kukk hang se felel. Most most szeppen meg az ispán,

Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt

Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –

A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik,

Hallanak egy olyan horkantást, mint mikor a kant

Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót

Elberregte. Mi az? megdobban az ijjedezésre

Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;

Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen

Ólálkodva az aljra velek: - mit látnak? az Isten

Mentse az ilyentől még a jó krími tatárt is!

Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,

És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.

Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik

A mohot: a rémült ispán instálja alássan,

Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen

A nagyságos urat? Felelet hellyébe aludt vér

Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közben sokára

Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta.

Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját

Megrántá: más a mellette valóra könyökkel

Titkon bögdöse, míg urok óbégatva könyörgött;

„Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok,” úgymond.

Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben

Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek

És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik

Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –

Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint

Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar

Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre

Öt-hat férfi cseléd, és szintugyanannyi fejér nép

Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!

 

Harmadik levonás.

 

Hát Matyi hol jár most? váltig keresék, de az éjnek

Jó oltalma alatt hamar által ment a határon,

És már új módon gondolkozik a mi urunknak

Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb

Vándorlott, egy vén doctornál jó darab ízig

Szolgált; (hajdan ez valamelly külföldi seregnél

Felcser volt). Minthogy híven szolgálta, bizonynyal

Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett.

Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak,

Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes navalyáknak

Czifra nevére, haszonvehető fűvekre, porokra,

Érvágó, köppöly, kristély, lánczéta, borotva,

S más borbély szerszám hasznára, sebekre való szer,

Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre

Oktatná őtet. – Feje jó volt a mí Matyinknak

S egy két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven

Vagy görögűl, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen

Mondani, mellyek azon században műbe valának;

És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. –

Elkéré ekkor doctor Scorbuntius ú rtól

Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,

Bőr bugyogóját és a tábori régi kabátját,

Hadd csapjon velek egy farsangot földes uránál.

Rá állott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. –

Felveszi hát a vén haczukákat; doctori módon

Kezdi viselni magát; illet rá tászli, paróka,

Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntius úr is

Megfogván a hasát, majmát majd holtra nevette.

Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját.

Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi

Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra

Látogatásra megyen hozzá Matyi hajdani szörnyű

Igéretje szerint. Híjjába keríti magát bé

Puzdrás és lándzsás hajdúkkal: nincs neki annyi

Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerűlje husángját.

A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé

Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte,

Ott a birótól katonás hangon kalaúzt kért,

Mert ő menni muszajn szakkerment a generális

Quártély a ki betegh. (Hihető abban az időben

Történt volt e’ meg, mikor a sokféle keresztes

Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak

Nagy részét). Biztatja Matyit szóval, hanem elsőbb

Földes urához fut bíró uram, és bejelenti,

Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz

Fához kapkoda, és a kit csak ajánlati tudtak,

Bárha kerékgyártó, lóorvos, marha kuruzsló

Volt is, kínjában mind meghallgatta tanácsát.

Kéreti hát ezt a felcsert is, hogy ha az Istent

Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két

Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat

Várakozása felett ígér, és a kocsijában

Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda

Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást

Felváltó posták elvitték csaknem erővel.

(Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is,

Hogy Matyi a képét okosan, bé tudta vakolni

És különös módonn elváltoztatni beszédét.)

A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal,

Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban

Kórnyadozott: hogy vélt orvossa felé közelitett,

Majd kirepült szedres bőréből; kéri az égre

S földre, hogy illy nyomorúlt sorsán ha lehetne segítsen.

Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést

Érez megromlott vérében; hogyha azonnal

Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonynyal

A szívére megyen és – Ekkor vállat von az álnok.

Kéri az úr minden szentekre, hogy a mit az Isten

Értésére adott, rendeljen. – Doctori módon

Harmadik újjával megbökvén homloka búbját:

„Fördő-víz szaporán, - úgymond, - és fűvek!” Ezeknek

Elszámlálja külön neveket; száz erdei réti

Dudvák voltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék;

Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek;

Hát még az angyal-, szent-, ördög-gyökerek (mivel akkor

A fűvek neve csak barom, ördög, s szent vala; Fűvész-

Könyv még nem lévén). NHossza ispán, szolga, poroszló,

Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba-, konyhaleányok,

Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó,

Egyszóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt,

Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre;

Addig az üstben víz legyen, és hadd égj4en alatta.

A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára

Hagyván a tü6zelést; hanem a szemfűl Matyi ettől

Így szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent

Kérje a hívekkel. – Maga megvizsgálja az úrnak

Vak szemeit; kendőt vesz elő s addig simogatja

A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor

Megköti hátulról tarkójánál. „Uram! – úgymond, -

Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend

Megveretett; s lúdját elvette: de hasztalan a szót

Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg,

A mit megmondtam; főkép hogy kend is a hosszas

Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk

Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád,

Harmadszor se fogok majd késni.” Előveszi osztán

Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútúl.

Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén,

„Lúdjaim árát és költségemet elveszem,” – úgymond.

Azzal búcsút vesz, kimegy; a paripára felugrik;

S illa berek. – Haza jő a fűvész csorda rakottan:

Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét;

Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az udvart.

Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol az orvos?

Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög

Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak?

Óldjuk meg szaporán. – A félholt Döbrögi ekkor

Már csak alig szuszogott, és minden pontba’ elájúlt,

S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi volt az,

És hogy agyon kinzá. – Mind lóra kap, a ki csal ülhet,

Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már

Tudj’ Isten hol járt; bizonyos, hogy csalfa örömmel

És degesz erszénynyel tért meg Scorbuntius úrhoz.

 

 

Negyedik levonás.

 

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes

Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország

Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása

Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni

Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg. –

Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban

Történt, a’ bizonyos: meg tetszik az akkori törvény-

Tévök gondjából, kik az ő csúfjára, örökre

Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az ollyan

Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt,

Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány. –

Nem jött kézre Matyink, melly Döbrögi úrnak eléggé

Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység

Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által

Nagy nyavalyáján a munkás természet erőt vetet,

És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte

Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket

Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,

Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájult:

Még a ludimagistert is ki akarta csapatni

A jószágból; de az azt ígérte, hogy inkább

Rectornak hívatja magát s minden követőit.

Húsz lándzsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,

Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar

Környékén; - hozzá közelítni akárki fiának

Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt.

Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,

Tíz lándzsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. –

Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt

Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit, annak,

Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. –

Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak

Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,

Megjelenik paripán; a lóvásárba bolyongván,

Meglát egy virgoncz lovat egy idegen sihedernél;

Kérdezi, hogy mire tartja? „Uram, csak száz arany” – úgymond.

„Czimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól – ugy-e komázol?

Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.”

„Úgyde uram! – felel a siheder, - jó nagy Magyarország,

És mégis kihagyom mindjárt vájatni aczéllal

Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.”

„Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha

Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.

- Int neki, - félre megyen vele, - nézd ottan lakik egy úr,

A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,

Tán tudod azt magad is, - majd itt kocsikázik el arra;

Tíz lándzsás katonák lovagolnak híntaja mellett;

Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad

Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi, osztán

Kotródj ám, mert száz lelked lesz, még is az ördög

El visz ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én

Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy,

Tíz aranyat feladok, majd meglelsz engemet itt s itt.”

Tetszett a tűzről-pattant sihedernek az alku,

És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –

Egyszer lárma esik, - riogatják széjjel az embert ;

Döbrögi jő hintón! – Útjából félre vonódik

Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederben

A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt

Érjék Döbrögiék; mint a nyíl utánok ereszti

Ráróját; - „Lassan, lassan uraim!” – kiabálja;

Mellé szöktet a hintónak, - „tudod-é uram – úgymond,

Hogy ki vagyok? tudd meg Lúdas Matyi én vagyok!” – uczczu!

„Rajta legény!” – ordítja az úr – egyszerre utána

Hajt a tíz lándzsás, no de mi haszna nyomába se hágnak.

"Fogd ki kocsis nyerges lovadat, - mond Döbrögi, jobb ez

Mind a tizénél, mondjad, hogy száz arany, a ki

Elfoghatja! – szorítsd!” Maga a hintóba felugrik,

És kiváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok

Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő

Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már

Csak maga van, kilopózkodik, és megrántja ruháját:

„Mit bámúl az uram? nem fogják azt ma el – úgymond;

Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, a kit

Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.”

Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte

Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek.

Összerogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.

Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;

S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén

Mondja: „Ne féljen az úr, már többször nem verem én meg.”

Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.

A tizenegy lovasok nagy későn visszakerültek,

Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a

Megzsákolt urok is, kit, elérkezvén, kocsijában

Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes

Tarkón csípni Matyit. „Nem is a’ volt – Döbrögi mondja,

A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten

Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.”

Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal

Elküldötte a húsz lándzsást, kegyelemmel akarván

Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;

És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy, a hogy illik

Embertársaival: jól is végezte világát.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 217-227. l. – Bp., 1903.