2020. máj. 24.

Verseghy Ferencz (1757-1822): Búcsúzás


Nem tarthat itt ami tenyészik,

Hol minden sírjába siet.

Virágzik s azonnal enyészik,

Mind, ami e földön nevet.

 

Sok élt már víg ember előttünk.

Ki jóra kaczagta ügyét.

Köszönjük rájok a közöttünk

Édegő örömnek kelyhét.

 

S víg ember még hány fog örülni

Utánunk is a hold alatt?

Örömkehely ránk hány ürülni,

Bár nyugszunk is a föld alatt.

 

Most együtt ily vígan enyelgünk,

Oly buzgón szeretjük egymást!

S oh4 holnap több tájra szédelgünk,

Más ég ád fejünknek lakást.

 

De gyújtsunk az édes örömnek,

Bárhol legyünk, szíves reményt;

Emeljünk a senyves ürömnek,

Óránkint új ellensövényt.

 

Ha messze válunk is honunktúl,

Hű szivünk mind együtt legyen;

S örüljünk, ha halljuk társunktúl,

Hogy a jó előbbre megyen.

 

S ha meglesz, hogy öszvevetődjünk

Még egyszer találunk előtt,

Új frigygyel csak azon törődjünk,

Mint adjunk kedvünknek erőt.

 

Nem bús a jó lelkiösméret,

S jó kedvre készséggel hevül:

Csak annak a legfőbb dicséret,

Ki jót tesz s mindenkor örül.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 228. l. – Bp., 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése