Gottfried von Strassburg (XII. sz. második fele - XIII. sz. eleje): Trisztán és Izolda

Gottfried von Straßburg nach Deutschlands Minnesänger in Wort und Bild aus Illustrierte Literaturgeschichte, Autor Otto von Leixner, Leipzig 1880

Forrás: wikipedia.org

A közép-felnémet verses epikának erről a hasonlíthatatlan alakjáról nem őriz egyetlen életrajzi adatot sem az irodalomtudomány. Nem tudjuk, mikor született, mikor halt meg, a Gottfried nevet is csak epigonjai meg a Trisztán-eposz rajongói őrizték meg és kapcsolták a neki tulajdonítható majd 20 000 soros töredékhez. Mellékneve tanúsága szerint Strassburgban működhetett, talán ott is született. Minden egyéb csak következtetés.

Egyetlen ránk maradt művéből, a Trisztán és Izoldá-ból (Tristan und Isolt) a kor viszonyaihoz képest magas műveltségű, latin és francia kultúrájú egyéniség bontakozik ki előttünk, aki kiválóan jártas a keresztény teológiában, a görög-római és a kelta mitológiában. A maga századában – de tovább, egészen az érett reneszánszig – páratlan szabad szelleme, finom, ám mégis metsző iróniában megnyilatkozó pogány racionalizmusa, amellyel a hűbéri világ rendjét szabályozó etikai konvenciókat és a transzcendens világképet kezeli, már-már Voltaire-t juttatja eszébe az olvasónak. Nem véletlenül jegyzi meg Szerbe Antal: „Szinte érthetetlen, ez a költő mennyire kívül állt a középkori kötöttségeken… olvasásakor bele kell törődnünk, hogy a középkor sokkal komplikáltabb, mint ahogy a kézikönyvek alapján gondoljuk.”

Még valami zavarba ejt, ha a Trisztán költőjét a középkor sémáiba próbáljuk gyömöszölni. Gottfried sokat, szinte a realista regényt idézően sokat tud az emberről. Persze a kortársak, a német lovagi epika kitánő mesterei, Hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbach is tudtak egyet-mást az emberi személyiségről, a személyiség fejlődéséről. Azonban az ő hőseik, Erec vagy Iwein, de még a vágyaival és meghasonlásaival küszködő Parszifál fejlődése sem valódi lélektani síkon, hanem egy sajátosan ideologikus szférában zajlik. Ez még akkor is igaz, ha a személyiségfejlődésnek a lovagi eposzokban legáltalánosabban szereplő motívuma, a lovagi szerelem, a „minne” tart is valamilyen távoli rokonságot az általunk szerelemként ismert lelki jelenséggel, hiszen maga a minne is ideologikus képződmény, amelynek a jobb költőknél a lovagot – értsd: a hűbéri rend egészét – társadalmi hivatásának betöltésére kell ösztönöznie. Wolfram a Grál világának utópiájában rajzolja meg társadalomeszményét, Hartmann von Aue egy absztraktumot teremt, a „máze” fogalmát, amivel a személyiségnek a lovagi szerelemmel, a lovagság eszményével s végső soron Istennel való harmóniáját jelöli.

A máze elérése a német udvari epikában az öntökéletesítésnek az a folyamata, amelyben a lovag a nők, a gyengék és elesettek szolgálatában végrehajtott hősi tetteivel létrehozza a béke és igazságosság világát. Gottfried nem hisz ezekben az etikai konstrukciókban, a mégoly vonzó ideológiákban sem. Egész műve egy elegánsan fölényes gesztus, amellyel elutasítja az ezekre épülő, ítélete szerint üresnek bizonyuló társadalmi konvenciókat. Úgy tűnik, éles szeme az erkölcsi elvek ragyogásán át is láthatta a mindennapok ridegebb valóságát. Hősei bizonnyal ezért egyedüliek a lovagi epika alakjai között.

Trisztánja nem küldetéstudattól hajtott hérosz, nem rokon ő sem Iweinnel, sem Parszifállal, mint ahogy Izolda sem az a hölgy, akinek létét, lényegét kitöltené egy lovagi hódoló alázata. Trisztánnak nem lovagi becsületet hozó tett, csak jól választott eszköz a sárkányölő kaland, s a tornán kivívott győzelem sem több, mint bármelyik okos csel, amely közelebb viszi szerelmi szenvedélyének beteljesüléséhez. És Izolda sem a piedesztálra állított, szelíd szépségek, hódolóik fölött büszke fenséggel uralkodó hölgyek kortársa – s királynőként mintaképe -, hiszen a látszatot őrizve csalni, ölni képes.

Ebben a világban nem törvény a máze, itt nem kanonizált ideológiák vezérlik sémába szorított figurák tetteit. Itt hűs-vér emberek eleven vágya mozdít elmét és izmot. Izolda és Trisztán személyiségét egészében kitölti a szerelmi szenvedély, mégsem 3egysíkű jellemek, éppen mert tetteik ábrázolásában a szenvedély ébredése, kibomlása és tartós lobogása oly meglepően pontos és gazdag rajzot kapott. Meglepő, hisz a XIII. században vagyunk. Gottfried a szerelem és a középkor legkeményebb kötöttségének, a vazallusi hűségnek a konfliktusából nem a lehetséges tragédiát, hanem a szerelem lírai szépségét és embert alakító erejét bontotta ki.

Az is figyelemre méltó, hogy hősnőnk és hősünk olyan tulajdonságokat nyertek alkotójuktól, amelyekkel kor- és osztályos társaikat – nyilván az uralkodó értékrend szellemében – nem volt szokásban felruházni. Ilyen az okosság, tetteikben a hozzáértő alaposság, hogy ne mindjárt a szorgalmat mondjuk. Trisztán még lovagi párviadalait is mesteremberi körültekintéssel vívja. Olyan értékek ezek, amelyek távol esnek a hűbéri rend világától. Kockáztassuk hát meg a feltevést: Gottfried von Strassburg talán az első polgári értelmiségi lehetett a német irodalomban.

E feltevés után viszont szögezzük le azt az aligha vitatható tényt: Gottfried a nyelv kezelésének legnagyobb művésze a középkori német irodalomban. Briliáns rímeivel, a ritmus virtuozitásával Nietzschéig és Rilkéig talán csak Heine tudott hozzá hasonló zeneiséget elővarázsolni az egyébként kemény hangzású német nyelvből, s ez akkor is egyedülálló teljesítmény, ha tudjuk, hogy a közép-felnémet nyelvvel e tekintetben könnyebb dolga volt, mint az említett nyelvművészeknek a kopogósabb újfelnémettel. Stílusáról hadd idézzük újra csak Szerb Antalt: „Epikus és lírai elemeket oly szerencsésen elegyít, mint mestere, Ovidius, akihez elegáns frivolitásban is hasonlít kicsit. Párbeszédei természetesek, és valahogy úgy gördülnek, mintha egy középkori szalon beszélgetését hallgatnók ki.”

Szóljunk végezetül néhány szót a Trisztán-mondáról, a középkornak erről a sokszor feldolgozott történetéről. Eredete Gottfried korától messze nyúlik vissza az időben. Minden valószínűség szerint a szigetlakó kelták ősi mondái közül való, bár újabban nem tartják kizártnak, hogy egy perzsa eredetű históriának XI. századi anglonormann vagy ófrancia adaptációjával van dolgunk. A XII. század közepén mindenesetre volt már a mondának Estoire címmel egy azóta elveszett ófrancia feldolgozása. Ez volt a forrása mind a német Eilhart von Oberg egészében, mind az anglonormann Thomas von Bretagne töredékben ránk maradt, szintén XII. századi Trisztán-feldolgozásának. A vándor énekesek által is gyakran előadott sikamlós történetet Thomas trubadúr nemesítette udvari eposszá, s rajta keresztül vezetett a téma vándorútja újra francia, majd olasz, angol és cseh földre. Az ő műve szolgált Gottfried forrásául is, aki a kapott anyagból maradandó értéket formált. Töredékét Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg fejezte be. A verses történet francia földön nyert prózai formát, hogy aztán német népkönyvekben éljen tovább egész a XV., sőt Hans Sachs mester színpadi feldolgozásában a XVI. századig.

Hosszas lappangás után a romantika fedezi fel újra ezt az ízig-vérig neki való témát. 1855-ben Gottfried művét lefordították modern németre. Azóta számos feldolgozása született. Ezek közül a leghíresebb bizonnyal Wagner zenedrámája. A francia Joseph Bédier regényben élesztette újra a középkori szerelmespárt. A téma közvetlenül vagy közvetve jelen van a modern irodalomban is. Gondoljunk csak Thomas Mann Trisztán c. novellájára vagy a magyarok közül Illés Endre-Vas István három felvonásos Trisztán drámájára, Balázs Béla Trisztán hajóján című művére. S a mozikedvelőknek biztos nagy élményük marad Jean Cocteau szép filmje, az Örök visszatérés.

És nem csupán az irodalomban él tovább a két szerelmes; a wienhauseni kolostorban őriznek például egy Trisztán-szőnyeget a XIV-XV. század fordulójáról.

Sajnos Gottfried von Strassburggal is mostohán bánik a magyar műfordítás-irodalom. Mindössze Weöres Sándortól két epizód fordítása (ami több gyűjteményben megjelent) és egy Szabó Lőrinc fordította részlet olvasható magyarul az Örök barátaink c. antológiában.

TRISZTÁN ÉS IZOLDA

Élt Parmeniában egy ifjú fejedelem. Riwalin volt a neve, és lovagi erényének, férfiúi szépségének messze földre terjedt a híre. Ám az ifjú vágyott arra, hogy nevének fényét emelje, s a kormányzás gondját hű marsalljára, Rualra hagyva, fényes kísérettel Tintajolba, Marke király udvarába hajózott. Angolföld és Cornwall ura szívesen látta, s Riwalin az udvar legkedveltebb lovagjává vált. Rövidesen szerelem szövődött Marke király testvérhúga, a szépséges Blanscheflur és a deli ifjú között.

Louis Rhead (1858-1926): Trisztán és a szép Izolda elválása 

Forrás: wikipedia.org

Ámde kezdődő boldogságukat szétrombolta a háború. Írországi Morold támadt az országra, s a csatában Riwalin súlyosan megsebesült. Hosszan tartó betegsége nagyon meggyötörte a lovagjáért aggódó Blanscheflurt. Látni akarta szerelmét,  ezért javasasszonynak öltözve Riwalin betegágyához ment. Ekkor teljesedett be szerelmük, s fogant meg a gyermek, aki majd hőse lesz ennek a történetnek.

Alighogy Riwalin felgyógyult, követek érkeztek Parmeniából, hogy hazájába szólítsák urukat. Morgan hercege tört rá az országra, s Riwalin búcsúzni kényszerül Cornwalltól. Ekkor tudja meg, hogy Blanscheflur áldott állapotban van. Nem hagyhatja magára szerelmét az udvar szégyenéül, megszökteti hát hajóján a vészek övezte Parmeniába.

Hazájába visszatérve Riwalin csendben megtartotta esküvőjét Blanscheflurral, majd lovagjaival a harcmezőre vonult. Az ádáz tusa számos életet követelt. Elesett Riwalin is. A gyászhír megtörte Blansceflur szívét. Megszülte gyermekét, ám ő maga követte férjét a halálba. Raul és felesége, Floreate, hogy megmentsék a csecsemő trónörököst Morgan kezétől, elhíresztelték, hogy a fejedelemasszony halálával odaveszett az ország új ura is, és a gyermeket sajátjukként nevelték fel. A gyászról, mely születését kísérte, Trisztánnak keresztelték.

Amikor Trisztán serdülőkorba jutott, Raul az ország legbölcsebb emberét, Kurvenalt rendelte nevelőjéül. Idegen országokba küldte nyelveket tanulni, a bölcsesség könyvét olvasni. Megtaníttatta mindenféle hangszeren játszani, s a fegyverforgatásban is mesterré nevelte. A fiút kedvességéért, okosságáért, szépségéért mindenki szerette.

Történt egyszer, hogy norvég hajósok vetettek horgonyt Canoelban. Áruikat megszemlélni Raul is a hajóra ment fiaival. A hajósoknak feltűnt, hogy bármely nyelven is szóltak –Trisztánhoz, ő mindegyiken folyékonyan válaszolt nekik. Elhatározták, hogy elrabolják, és tolmácsként magukkal viszik. A nyílt tengeren nevelőjét, Kurvenalt egy csónakba tették, maguk pedig a kétségbeesett ifjúval továbbhajóztak Anglia felé. Nagy vihar támadt. A norvégok azt hitték, hogy Isten büntetése a vihar gonosz tettükért, s megfogadták, partra teszik a fiút, csak üljön el a fergeteg. A tenger színe elsimult, s ők teljesítették fogadalmukat.

Két zarándok igazította útba a fiút Tintajol felé. Közben vadászokra akadtak. Velük jutott az ifjú Marke király udvarába. Itt Trisztán – óvatosságból –l egy kereskedő hazulról megszökött fiának adta ki magát. Marke – hallva emberei előadását az ifjútól tanult nemes vadászszokásokról – azonnal megtette Trisztánt vadászmesterévé. Attól a naptól fogva Marke udvarához tartozott, s különleges képességeivel, a legkülönfélébb nyelveken előadott dalaival egyre-másra ejtette ámulatba környezetét. Rövid idő alatt a király első emberévé emelkedett.

Időközben Kurvenal partra vergődött csónakjával, s utolsó erejét összeszedve, Caneolba sietett, tudósítani Rault fogadott fia elrablásáról. A marsall azonnal hajóra szállt, hogy felkutassa urát. Négy évbe tellett, míg nyomára akadt. Azonnal Cornwallba hajózott, ahol felfedte Trisztán származásának titkát. Marke király boldogan avatta lovaggá unokaöccsét, ellátva őt fegyverrel s méltó kísérettel. A hazatérő Trisztán leszámolt apja ellenségével, Morgannal, aztán engedve Marke király hívó szavának, aki nőtlen lévén, őt akarta örököséül, visszatért Tintajolba. Parmenia urává Rault és fiait tette meg.

Akkoriban Cornwall adófizetője volt Írországnak. Egyik évben érccel, a másikban ezüsttel, a harmadikban arannyal, míg a negyedik esztendőben gyermekadóval tartozott. Harminc főrangú ifjút sirattak ilyenkor a sors sújtotta családok. Csak egy mód volt szabadulni a szörnyű sarctól: ha valaki párviadalban legyőzi az ír király sógorát, Moroldot. Cornwall előkelői között azonban egy sem akadt, aki szembe mert volna szállni vele. Az udvarhoz visszaérkező Trisztán nem tűrhette ezt a gyávaságot, s párviadalra hívta ki a herceget. A viadalban Morold, akiben négy ember ereje lakott, megsebezte Trisztánt, s megadásra szólította fel, mondván: kardja mérgezett, a seb halálos, s csak nővére, Izolda királyné ismeri a méreg ellenszerét. Ám Trisztán nem alkuszik, újra támad, s Morold halott. Trisztán kardjából azonban kitört egy szilánk, amely Morold koponyacsontjában maradt.

Morold holttestét az írek hazájukba vitték. Izolda királyné felfedezte a kard szilánkját, kiette a sebből, s ládájába tette . Morold sírja fölött megparancsolta a király: meg kell ölni valamennyi cornwallit, aki az írek földjére lép. Egész Cornwall Trisztánt ünnepelte, ám Morold igazat szólt: nem akadt orvos, aki segíthetett volna rajta. A méreg elterjedt testében, s olyannyira meggyötörte, hogy rá sem lehetett ismerni. Elhatározta hát – és ebben Marke segítette -, hogy Írországba megy gyógyulást keresni. A veszélyes hajóútra csak hárfáját vitte magával. Az ír partok mentén éjszaka ladikba tétette magát, s társait a hajóval visszaküldte.

Reggel az írek felfedeztek a habok hátán hánykódó csónakot. Csupán a hárfa hangjait hallották, s éneket. A csónakba tekintve látták meg csak a sebesült férfit, aki udari zenészből lett kereskedőnek adta ki magát. Az írek egy orvoshoz vitték, de az nem tudott segíteni rajta. A városban azonban híre ment, hogy egy halálosan beteg muzsikus érkezett, akinél csodálatosabban senki nem énekel. Eljutott a híre a királyi udvarba is. Izolda királyné magához vitette Tantriszt – ezen a néven mutatkozott be Trisztán -, és mert őt is meg leányát, a csodálatos szépségű aranyhajó Izoldát is elbűvölte játékával, gondjaiba vette a szép dalok tudóját. A gyógyításért azt kérte cserébe, hogy Tantrisz tanítsa leányát a lant művészetére és mindenféle tudományokra.

A tudós királyné balzsamai hatására hamarosan javult Trisztán állapota, s elkezdhette a szépséges Izolda tanítását. A királylány szorgalmas tanítványnak bizonyult, s egy fél év alatt olyan műveltté vált, hogy a királyt és királynét igen boldoggá tette. Amelyik férfi Izolda játékát, maga szerezte költeményeit hallgatta s szépségét látta, azt gyötörni kezdte a szerelmi kín. Eközben Trisztán teljesen felépült, s tartva a felismeréstől, elbocsátását kérte az udvartól. Bizony nehezen engedték. Amikor azonban hazaérhetett, egész Cornwallban hirdette megmentőjének, de még inkább leánya szépségének dicséretét.

Marke király és népe ünnepelte a visszatért Trisztánt. A főurak azonban, akik a legtöbbet köszönhették neki, befolyásukat féltve áskálódtak ellene. Rávették a királyt, nősüljön meg, vegye el az aranyhajú Izoldát, így megszabadulhatnak attól, hogy Marke halála után Trisztán legyen fölöttük az úr. A leánykérésre azonban, félve az írek bosszújától, egyikük sem akart vállalkozni. Hogy hűségét bizonyítsa, Trisztán indult a veszélyes útra.

Amikor Tantriszként járt Írországban, hallott egy szörnyű sárkányról s arról, eskü kötelezi a királyt, hogy lányát a sárkány legyőzőjének adja. A völgybe ment hát, ahol a tűzokádó szörny fészke volt. Megküzdött vele, és megölte. Bizonyítékként kimetszett nyelvét keblébe rejtette. Hanem útban visszafelé a mérges gázoktól, amelyek a nyelvből áradtak, elvesztette eszméletét. Volt a királynak egy gyáva asztalnoka, aki szemet vetett az aranyhajú Izoldára, s csalással akarta elnyerni kezét. Levágta a sárkány fejét, s elhíresztelte hőstettét. A királyné biztos volt benne, hogy az a gyáva férfi nem győzhette le a hatalmas sárkányt. Maga mellé vette hát Izoldát s néhány hű emberét, s az igazi hős keresésére indult. Egy ájult lovagra leltek, keblében a sárkány nyelvével, s Tantriszra ismertek benne. A palota egy félreeső helyén rejtették el az ifjút, amíg eljön az ideje a csalárd asztalnok leleplezésének.

Aranyhajú Izolda lopva gyakran elgyönyörködött Tantrisz szépségében. Egy alkalommal, amikor az a fürdőkádban ült, Izolda a lovag pompás fegyvereit nézegette, s kivonva a kardot, észrevette élén a csorbát Gyanút fogott. Elővette a Morold sebében lelt szilánkot, s az pontosan illeszkedett Tantrisz kardjához. Tantrisz hát Trisztán, gyúlt világosság Izolda agyában, s első indulatában a fürdőszobába rontott, hogy megölje nagybátyja legyőzőjét. A belépő királynő gátolta meg ebben. Amikor kiderült, Trisztán jövetelének célja, a király és királyné már készek voltak a kibékülésre Cornwall-lal. A csalárd asztalnok is lelepleződött, s Trisztán elnyerte ura számára az aranyhajú Izolda kezét.

Néhány nappal a cornwalli út előtt a királyné magához hívta Izolda unokatestvérét, Brangänét. Kérte, kísérje el lányát az idegen földre, s egy palackot adott át neki: ízre, színre bor, valójában titkos recept alapján készült szerelmi bájital volt az, amit a királyné Izoldának és Markénak szánt. Az a férfi és nő, aki ebből iszik, örökre egymást és csak egymást fogja szeretni.

Az úton gyakran volt együtt meghitt beszélgetésben Izolda és Trisztán. Egy alkalommal megszomjazván italt kértek, s a szolgáló mit sem sejtve Brangäne üvegéből töltött. A szerelem mérgét nyújtotta nekik, s ők mindketten ittak belőle. Kezdetben megkísérelték, hogy védekezzenek a rajtuk eluralkodó szerelem hatalma ellen. Trisztán alattvalói hűségét, Izolda a becsület parancsát próbálta érzelmei ellen fordítani. Mindhiába. Érezték, olyasvalami kényszeríti egymás karjába őket, ami hatalmasabb erő a hűségnél és a becsületnél. A hajó haladt, az új fogyott, s mindkettejüknek keserűség szorította szívét, ha arra gondolt, Izoldának rövidesen férje lesz, akit nem kíván, s Marke nem tudhatja meg soha, hogy Izolda immár Trisztán asszonya. Tervet eszeltek ki, miként téveszthetnék meg a királyt: a szűz Brangäne osztja majd meg Marke királlyal a nászi ágyat. Így is történt, s a király nem vette észre, hogy arany helyett neki csak réz jutott. Izolda azonban – aki továbbra is, amikor csak tehette, Trisztán karjaiban töltött sok szerelmes órát, és erről csak Brangäne tudott – rettegett attól, hogy hű rokona talán Markéba szeret, s elárulja neki a szerelmeseket s a nászéjszaka titkát. Elhatározta hát, hogy megöleti a lányt. Ám tettét keservesen megbánta, mert meggyőződött Brangäne hűségéről. Boldog volt, hogy parancsát nem hajtották végre.

Izoldát számos lovag imádta titkon az udvarnál. Közéjük tartozott Marjodo báró is, a király főasztalnoka. Amikor egy véletlen folytán felfedezte, hogy Trisztán éjszakánként be-besurran Izola hálókamrájába, bosszút forralt, s udvari szóbeszédre hivatkozva, fölébresztette Marke király féltékenységét. A király ettől kezdve Marjodo tanácsait követte, s cselvetéssel, hamis szóval igyekezett próba elé állítani feleségét, ám Izolda eszén és találékonyságán nem tudott kifogni. Bár a királynak nem sikerült kézzelfogható bizonyítékhoz jutnia, gyötrő kétsége felesége hűségében megmaradt. Az egyházfejedelmek elé terjesztette kételyeit, akik istenítéletet javasoltak. Amikor a püspök megkérdezte Izoldát, hajlandó-e kézbe venni a tüzes vasat, ő félelméből mit sem árult el, s bátran kimondta az igent.

Caerlon városában tartották az istenítéletet. Trisztán zarándoknak öltözve várta Caerlon kikötőjében a királyi pár hajóját, s Izolda ragaszkodott hozá, hogy e jámbor szerzetes vigye őt a vízen át a partra.

Eközben Isolt

Trisztán fülébe sugott,

hogy majd a földön

essen el rögtön,

és bukjanak együtt a földre.

No már akármi lesz belőle,

teljesíté e kívánságot,

s mihelyt szilárd talajra hágott,

elnyúlt az ájtatos zarándok,

lerogyott oly gyámoltalanul,

hogy a szép úrnő került alul,

s ő terpedt annak oldalán.

A templomban aztán Izolda megesküdött, hogy férjén kívül senki nem ölelte, csupán kit az imént láttak, az a szegény zarándok. Az Isten udvariasan igazolta a hölgy esküjét, s Izolda keze a tüzes vastól sértetlen maradt.

A király gyanakvása csak ideig-óráig csillapult, de mert megölni nem akarta, száműzte őket udvarából. A szerelemesek egy barlangban lelnek otthonra, amelyet egykor óriások vájtak pogány szerelmi szertartásaik számára. A boldogság ünnepét élték itt senkitől sem zavarva, s a szerelembarlang méltóbb lett nevére, mint valaha volt.

Történt egyszer, hogy a bánatba keseredett Marke király elűzni szomorú emlékeit vadászni indult. Egy fehér szarvas nyomán a szerelembarlanghoz jutott. Izolda és Trisztán pihenni tértek, de tartva a felfedeztetéstől, most nem szerelemben egyesülve feküdtek egymás mellett, sőt Trisztán még meztelen kardját is kettejük közé tette. A szikla tetejéről egy nyíláson át Marke látta a szerelmeseket és köztük a kardot. Megbánta, hogy száműzte őket, és megbocsátott.

A szerelembarlang boldogsága után az udvarhoz visszatérve, Izolda és Trisztán számára elviselhetetlenné vált egymást látni és egymástól elszakítva élni. Szenvedélyük legyőzte az óvatosságot. Trisztánnak, hogy mentse az életét, menekülnie kellett. Izoldát beteggé gyötörte az elválás, Trisztán harcokban kereste az értelmetlenné lett élettől megváltó halált. Így jutott el Arundelbe, ahol megszabadította ellenségeitől Jovalin herceget. A herceg lánya, fehérkezű Izolda csak még jobban felszítja benne a vágyat aranyhajú Izola után, ám hozzá is vonzódik, mert neve távoli kedvesét idézi. Fehérkezű Izolda szereti Trisztánt, de Trisztán csak a szerelmet, saját álmait a szerelemről. S a lelkét a távoli Cornwallba röpítő álmok most a fehérkezű Izoldához kötik.

Itt megszakad Gottfried elbeszélése. A cselekmény további menete más források alapján a következő:

Trisztán feleségül veszi fehérkezű Izoldát, de nem teszi asszonyává. Titokban, kalandos utakon vissza-visszatér Cornwallba örök szerelméhez. Egy kaland alkalmával mérgezett lándzsától kap sebet. Tudja, csak az ír királynő balzsama segíthet rajta, s annak titkát aranyhajú Izolda is ismeri. Érte küldi Kurvenalt Cornwallba. Meghagyja, hogy ha szerelmesével tér meg a hajó, fehér vitorlát vonjanak fel, ha nem, feketét. Már csak a remény tartja benne az életet, amikor a hajó fehér vitorlával feltűnik a tengeren. Ám a végleg reménytelenné váló szerelemtől feldúlt fehérkezű Izolda a gyászszínt hazudja Trisztánnak, akit ezzel megöl. A megtört szívű aranyhajú Izolda holtan borul kedvese ravatalára.

Marke király Cornwallba vitette holttestüket, s egymás mellé temettette őket. Izolda sírjára szőlőt, Trisztánéra rózsát ültettek. Indáik egybefonódva hirdetik a szerelem hatalmát.

STARK FERENC

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 178-188. old.  – Móra Könyvkiadó 1995.