A
nap nyugotra hajlott, s a fák közé aranysávokat rajzolt, amelyek keskeny,
hosszú, rezgő tündérhidakként függtek a levegőben. A nyárfa mindenütt erősen
hervadt már. Megsárgult, mint a napraforgó virága; a szellő legkisebb
leheletére is el-elszabadultak az egyre ritkuló lomb halvány levele, s lihegve
ereszkedtek le az avarra. A cserjék közt volt még olyan élénkzöld, mintha
májusban lettünk volna; ellenben a bükk barnulni kezdett már, a
vadgesztenyefának pedig csak száraz, rozsda-vöröses lombja volt még, az is
szemmel láthatóan ritkult, kevesbedett.
Igazi
ősz volt; csöndesen múló, pusztuló szépségeivel a természetnek. Egy régi
cserkészúton mentünk; lassan, nagyon óvatosan, mintha közelünkben mélyen aludt
volna valaki, akit nem volt szabad felébresztenünk.
Négyen
voltunk. Két vadász s két vadúr. Mindenik vadász mellett egy vezető, aki a nagy
erdőségben eligazítsa. Az erdő egyre sötétedő mélységgel terült előttünk,
titkokat rejtő némasággal.
A
dágványos sarkán egy szétágazó útnál megállott Simon, a cserháti vadúr, aki
elől ment eddig. Amint hozzáértünk, odaszólt halkan a társának:
-
Tódor, te erre megy (megmutatta az irányt, be a sűrűségbe), viszed a nagyságos
urat a hármas kőrisfáig; onnan lefordulsz a vörös malomhoz, a magló-völgynek;
ha vigyázol, biztosan lövetsz bakot.
Felragyogott
a társam szeme. Megkínálta a vadőröket egy-egy jó szivarral ezért a
biztatásért. Ő maga is sebtében rágyújtott, s indult Tódorral a magány
hazájába.
Már
a nyelvemen volt, hogy rászólok: hogy mersz most szivarozni? De Simon az ő
különös tekintetével elhallgattatott. Bosszúság és káröröm volt a nézésben, meg
jeladás arra, hogy hallgassak, ne mukkanjak
Amint
azok eltűntek mellőlünk, Simon egészen felém fordult. Furcsán, hangtalanul
nevetett. Vigyorgó ábrázata hasonlított a farkaséhoz; majdnem a füléig ért a
szája e pillanatban.
-
Látta – szólt suttogva. – Még szivaroznak is, he he! – Aztán elkomolyodva
folytatta: - Nagy marha ez a Tódor. Komornyik volt egész életében, s most
beállt erdőőrnek. Kutya legyek, ha még csak látnak is valamit ma.
Kedvem
lett volna összeszidni. Végre is nem illett, hogy a barátom rovására így
mulassak. De Simon megelőzött.
-
Ne tessen haragudni – mondta -, de nagyon utálom ezt a Tódort, s nem tehetek
róla, hogy örülök, ha ilyen szamárnak látom. Jobb a keze vonása, mint az enyém,
az igaz, hát már most ő az első vadúr
amiatt, mintha írni kéne tudni annak,
aki vaddal bánik! Különben is – tette hozzá ravasz fordulattal – százat teszek
egyre, hogy annak a szivarozásnak mi még köszönünk valamit ma. Onnan fúj a
szél, őfelőlök.
Szél
ugyan nem fújt; inkább úgy tetszett nekem, hogy most éppen nagyszerű szélcsend
van. Megnyálaztam egy kicsit a mutatóujjam belső felét, s kerestem vele a
levegőmozgás irányát. Csakugyan arról érzett hűvösebb, amerről Simon mondta.
Az
önzés, a rút vadászönzés elhallgattatta velem a dorgatóriumot, amit Simonnak
szántam. Hja, ha úgy van, hogy énrám
hajtják a vadat a szivarjokkal, akkor Isten neki, hadd szivarozzanak.
Simon
haptákba vágta magát, s intett, hogy menjek előre. Elindultam a régi
cserkészúton, amelyen minden lépésre ügyelnünk kellett már, minthogy sok helyt
beeste a hulló levél, pedig recsegő-ropogó, szöszmötölő járás dugába dönt itt
mindent.
*
Csak
a vérbeli vadász tudja megérteni ennek a csöndes, kígyószerű tovasiklásnak az
örömét, izgalmát. Csak aki halálosan szerelmes az erdőségbe, s ahova a
tekintete esik, mindenütt az imádottja felséges bájait lopja meg: az érezheti
azt a nesztelen lopakodásban rejlő gyönyört, ami befészkelődik minden
gondolatunkba, minden idegünkbe.
Semmi
sem próbálja ki a vadászt annyira, mint ez a megfeszített figyelemmel, minden
élességét munkában tartó szemel és füllel való barangolás, sokszor órák
hosszat, oly helyeken, ahol egy pillanatra sem szabad ellankadni, ahol egyetlen
egyszer sem szabad könnyelműen lépni, mert egy levél zizegése, avagy egy gally
megreccsenése talán eddigi fáradalmunk legszebb jutalmától foszt meg bennünket.
A
kora tavaszi havas hajnalon lopódzó fajvadász legalább olyankor vehet bátran
lélegzetet, ha a remek madár szerelmi énekét dürrögi. De az ilyen elhanyagolt
cserkésző úton elbandukolhatsz mérföldeken át, anélkül, hogy abban hagyhatnád a
lábujjhegyelést a zörgő avar között.
S
eben a nagy várakozásban, nagy reménykedésben kifinomodik a képzelődés,
megnövekszik az illúziókra való hajlam; sőt, a hallucinálás sem nagy ritkaság.
Elfojtjuk lélegzetünket, hogy a legparányibb gyanús neszt is tisztán
hallhassuk. Szemünk csudás erővel furakodik be a lombok közé, s amikor jobbra
nézünk, azért nem marad megfigyeletlenül semmi sem balfelől. Ilyenkor van az,
hogy a cserbokor száraz gallyát bujkáló vén bak agancsának nézzük; s a csonka
faderék vöröses kérgét látva, megesküszünk, hogy szarvas áll ott a sűrűségben.
Aztán még így, kísérővel is, olyan hamisítatlan érzése tud megszállni bennünket
az egyedüliségnek.
Simon
a hátam mögött. Nem látom persze; de annál különösebb, hogy még csak nem is
hallom. Mintha megszökött volna, s itt hagyott volna egymagamra. Egyszer meg is
állok, s kíváncsian pislantok vissza egyet. Ott van bizony, alig három
lépésnyire tőlem. Széles medvetalpát úgy teszegeti le, mint az is csak hulló
falevél volna. Nincs az a balerina, aki ily könnyen lépjen.
Halk
fütty!
Ez
Simon. Az egyes fütty azt jelenti: „jobbra figyelj!”
Előre
nyújtom a nyakamat: lövésre készen kúszom még néhány lépést. Jobbra kitárul
előttem az erdőnyílás, ahol – lehetne
valami. Simon már tudta, hogy ott következik a vágásban egy átmetszet, ahol jól
lehetne látni a legelésző őzet.
Semmi
sincs ott most.
Ohó,
dehogy is semmi. A hajlatban, a domb emelkedése alatt, egy fehér folt világít
erre; de csak egy pillanatig, aztán eltűnik, elfordul. Surranó körvonalát látom
egy rókának.
Azzal
ma nem beszélünk. Tovább, tovább!
A
vadászreménykedésnek ez a „tovább” az édesanyja. Ez növeli, táplálja. Előre
folyvást, fáradhatatlanul. Ha itt nincs siker, majd lesz amott. Az erdő mélye
kincset ígér annak, aki nem un bele, hogy a szerencsét kergesse. A Simon kettős
füttye azt mondja: „balra ügyelj!” Ott kezdődik a fokozott reménykedés újra, és
a megújult csalódás.
*
Néma
az erdő, s minél tovább jutunk, annál igazibb az elhagyatottság hangulata
benne. Egyik oldalon meglehetősen mély patak árka vonul; járhatatlan bozót
sűrűsödik kétfelől medre partján. Túl ezen a pár ölnyi szövedéken kivilágosodik
az erdő gyönyörűen. Ott keskeny erdei rét szalagja zöldell, s a zöld most
sárgás színárnyalattal keveredik a visszatekintő nap miatt.
Egy
szál árva vajkóró emelkedik a réten magasra; elkésett virága csenevész, de azért
ragyogó sárga, mintha meglopta volna hirtelen a napot.
Szőkerigó
rebben a bokor közt, s szinte megijeszt. Hallok valami nagyon halk mormolást,
mintha a száraz levelek rebegnék el a haldoklók gyónását.
A
mély árokban tenyérnyi széles vízsugár fut a kövek között, az locsog, az
beszélget, nem a száraz levél.
Nád
van az árok egy kitisztuló pontján! Sűrű, ingó, susogó nád, hogy még az eszem
is megáll, hogyan került ez ide, ebbe az erdei vadonba. A nádas kifelé
igyekszik a rétnek, ahol, úgy látszik, tavasszal iszapos, vadvizes a talaj. Ott
aztán néhány négyszögölnyi pocsogó van; a szélén fekete sár, s a sárban erős,
mély nyomok. Nem csülök, hanem köröm. Disznóköröm. Itt vaddisznó járt nemrég.
Még
a bűzét is mintha érezném valamerről. Simon észreveszi, hogy szaglálódom, s
szótlanul mutat egy vén fűzfára. Annak a derekán széles sárnyom van; a fa kérge
lehámlott, maga a fa is ki van kezdve, ráspolyozva, elkoptatva.
Odadörgölődnek
a disznók; ott vakaródznak. Ez a mély völgy s ez a sűrű bozót az ő hazájok.
*
Az
avar eltűnt. Puha, bársonyos füvön járok. Most nem kell sokat törődnöm vele,
hova lépek. Mindenütt szőnyeg, remek zöld; moha terem a földön is, nemcsak a fa
derekán.
Ez
a vörös malom völgye. A sötét, kietlen épület látszik is már; kidőlt-bedúlt;
nincs egy ép kéménye, egy ép ablaka. A szél ide jár megpihenni. Boszorkány
lakik benne. Szárnyasegér fészkel a padlásán.
Eszményi
hely valami gonosz cselekedetre, valami nagy bűn eltitkolására. Simon itt van
mögöttem, de most nem arra gondolok, hogy milyen jó védő lehetne baj esetén.
Óriás fickó! A puszta öklével is leütne tán egy bikát. hogy eltehetne láb alól
mindenkorra! A vörös malom pincéje tán évszázadokig őrizné a titkot.
Az
emberből még regényíró válik ilyen helyen. Pedig Simon nem regényhősnek való.
Jó fiú, a légynek sem árt; csak Tódorra haragszik, a volt komornyikra, aki
jobban tud írni, s így övé a nagyobb rang. Pedig pipázik a szamár, amikor
cserkészik. Holtra kacaghatná magát az ember, ha így látja.
Innen
már igazán elkívánkozom. Nedves, hűvös, ködös itt még a nappal is, hát még az
alkonyat. A nap egy csöppet sem ér el ide. Egy harkály röppent át fölöttem, s
amint leszállt valahol, elkezdett sikítani. Hirtelen abbahagyta, mintha
kitekerték volna a nyakát. Talán úgy is volt. Talán a boszorkány, aki ránk
lesett, megharagudott, hogy minek ad jelt, minek ébreszti fel az erdőt.
*
Túl
a vörös malmon újra kezdődött a gallyropogás az úton, meg a száraz levél
zizegése. Mintha lidércnyomástól szabadultam volna meg. Már tudtam megint
lélegzeni. Hál Istennek, ez már újra az én susogó, melegszívű erdőm. Most
kezdenek mozogni az alkonyati szellők. Most egy-egy halk sóhajtás remeg végig a
fonnyadó lombokon.
Eben
a percben csúszott le a nap odakint, messze-messze. Most itt van a félhomály;
mindjárt este lesz már egészen.
Simon
halkan füttyent, nagyon halkan. Már talán harmadszor, de csak most térek észre,
úgy elandalodtam, itt nincsen nyílása az erdőnek; hanem éppen kint vagyunk a
bokros dombtetőn, ahonnan jól le lehet látni a párákat eregető völgybe.
Ott,
a határkőnél két ember ül egy-egy fatönkön, s mintha meggyúltak volna, olyan
füstfelhő köríti őket.
A
barátom szivarozik ott versenyt Tódorral.
Simon
nem állhatja, hogy meg ne érintse hátul a vállamat. „Balra, balra!” súgja dühös
hangsúlyozással.
Csak
éppen annyi időm van, hogy odakapom a tekintetemet: de lőni már nem tudok. Egy
remek hatos bak ugrott át az úton. Arról jött a völgyből, a szivarozók felől.
Fájt
egy kicsit a szívem, de vigasztalt valami. Hisz ez a bak igazság szerint a
barátomat illette volna úgyis.
De
Simont csak nem tudom megvigasztalni ezzel az okoskodással.
Ümmögve
dobja vállára a puskát, előveszi azt a szivart, amit a barátomtól kapott, s
szinte szemtelenül mondja:
-
Most már rágyújthatunk mi is.
Forrás: Magyar Művészet
I. évf. 2. sz. Bp., 1900. április 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése