Egy
régi templom oltárképén láttam egy hasonló arcot. Magdolna volt. Arcán a
megbánás, a keserv, fájdalom s az önkínzás egész sora látszott. Halvány volt s
olyan élettelen, szoborszerűen szép, hogy sokszor igazán azt hittem, hogy nem
is él, csak valami antik szobor Phidias műterméből; de ha megmozdult, már
egyetlen hajlását az élet gyötrelme látszott. Olyan lélek nélküli szenvedő
asszony. és mégis mosolyogni próbált, hogy titkolt fájdalmát ne ossza meg a
világgal, amely részvét helyett csak szánalmat adott volna.
Alkonyati
időben sokszor eltűnődött, s ilyenkor meglepte a fájdalom, amikor az ő
összeszakadozott életére gondolt, amelyet már nem is lehet összefoltozni. Mert
nincs ebben az életben más, csak szenvedés, csak önámítás, hogy elringassuk a
lelket s beletörődjünk a mindennapiság egyformaságába. Úgy megkínozta ilyenkor
magát, hogy lassan megindultak könnyei és siratta a romba dőlt ifjúság
elvesztett ideáljait. Visszagondolt, hogy mint tizenhét éves leány milyen
meseszerű szépnek gondolta az életet, megosztva azzal, akit szeret, s milyen
más lett belőle. Olyan már unalmas, megszokott történet esett meg vele is,
milyent már nem érdemes megemlíteni, mert annyira hétköznapi. Nem mehetett
ahhoz, kit szeretett, mert az egy szegény festő volt, aki csak akkor indult meg
a nehéz, de diadalmas pályán, és ő, hogy megmentse tönkrement családját,
odaadta kezét annak a gazdag embernek, aki a reájok omló házból kisegítette
őket. Mindez úgy ment, mintha álom lett volna, csak a nász után, a
visszavonhatatlan lépés után jött a felébredés. Azt hitte, hogy ha véget vet
ennek az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta
tenni az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta
tenni az utolsó lépést, szíve alatt megmozdult gyermeke. Önmagát elemészthette
volna, de az ártatlan, ki nem tudhat az ő bűnéről, nem érheti a veszély. és ez
megállította a tettben. Ettől kezdve, amíg napvilágra hozta gyermekét, amíg
nevelte, hogy már beszélni tudott, az ő élete egy mártír szenvedésének egész
története. S szőtte tovább az álmokat, amely legalább pillanatokra elfeledteti
a valót. Visszagondolt amaz időre, amikor ahhoz a férfihoz támaszkodva sétált
az est homályában, a fák között, akit szenvedélyes lelkének egész melegével
szeretett. S amikor megújult előtte a sok boldogító kép, egyszerre nagy zajjal
beszaladt gyermeke, s ő felébredett. Milyen iszonyú is volt az De azért ezt a
rózsás arcú, halvány, szőke kis leányt gyöngéd szeretettel vonta ölébe s
dédelgette az anyai szeretet minden gyöngédségével.
Így
ült most is, egyedül. Pedig járni akart, mozogni, hogy szabaduljon attól a
gondolattól, amely úgy megkínozta. Ma eljön az, akit úgy szeretett, s akit még
ma is úgy szeret, mint régen. Igen, röviden írt neki, hogy ma hazaérkezett. Mikor
külföldön értesült, hogy itthon mi történt, ő még messzebb szaladt a világba.
Dolgozott s a munkával kezdett a fájdalomba is beletörődni és ekkor festette
meg az asszony és a kísértés című
képét, melyben nem egy motívum volt, amit a saját életéből vett, amikor az
erényes, ártatlan nőt a démon az arannyal csalogatja. És ez a képe megalapította
jövőjét. S ma hazajött, s el fog jönni őhozzá. Mit fog mentségére felhozni, mit
fog mondani annak a férfinak, aki csak bírája lehet?
Csak
most tárult fel igazán ijesztő valóságban az ő egész bűne. Szeretett volna
elmenekülni, segítségért kiáltani az egész világhoz, feltépni az ablakot, hogy
meg ne fojtsa a levegő; de nem volt ereje. Ott ült mozdulatlanul,
kétségbeesetten. Mit fog neki mondani? Mindig csak ez járt a fejében s nem
jutott eszébe semmi sem. Így múltak az órák s már a szalonban felgyújtották a
lámpát is. És egyszerre csengetés hallatszik. Most jön ő s szíve hevesen
dobogott, csak most legyen ereje. Az ajtó felnyílt és a férj állott ott. Nagyon
ijesztőn nézhetett reá, mert megkérdezte:
-
Talán rosszul van?
-
Nem, nem – sietett válaszolni, hogy minden beszélgetésnek elejét vegye -, nincs
semmi bajom - és magában rettegett még a gondolattól is, hogy most fog jönni az
a másik, akit olyan nagyon vár, de akinek jöttétől is remeg.
Az
a pénzember pedig a maga üzleti szellemét eláruló arcával most oly ijesztő volt
neki, hogy kérdéseire össze-vissza felelt, s amikor megcsókolja a haját az,
akinek joga van hozzá, összeborzadt.
Végre
elment. A kocsi dübörgése azt jelezte, hogy a házból is távozott és igazán
megkönnyebbült, s akkor megint csengetés hallatszott. Most jön ő.
És
csakugyan, ott állanak egymással szemben, és nincs mit beszéljenek. Szemeik
kifejezik gondolataikat. A férfi szemében szemrehányás mellett a megindultság
és az eltitkolhatatlan fájdalom látszott, s a nő már tekintetével bocsánatot
esdekelt, aztán lesütötte szemét, mert megteltek könnyel, s alig hallhatón
suttogta
-
Meg tud-e bocsátani?
A
férfi nem felelt, csak megfogta kezét, s az ő keze is megreszketett az
érintéstől, lassan maga mellé vonta és úgy beszélgetett lázasan, szenvedéllyel.
El volt ebben mondva négy év minden szenvedése, minden gyötrelme s a végén is
szégyenkezve vallotta be, hogy oly nagyon szereti, hogy nem is tud reá haragudni.
Mi
mindent érezett ez a szegény meggyötört asszony, amikor hallotta azt a hangot,
amely oly édesen esengett neki, érezte ama kéz érintését, melyre oly nagyon
vágyott; érezte azt a forró leheletet, amely arcába kergette a vért és
reszketett! Mit mondhatott volna minderre? Mit válaszolhatna a szemrehányásra?
Csak maga elé bámult és egyszerre elkezdett sírni, így akart könnyíteni nagyon
megterhelt lelkén.
És
beszélt az a férfi tovább négy év szenvedésétől lázasan, szinte suttogva:
-
Nincs veszve minden, még megmenthetünk a romokból valamit, te az enyém lész és
elfelejtjük azt az idő, amelyben oly sokat szenvedtünk.
És
érezte a nő ennek a szerető férfinak ölelését, lázas csókját haján, szemén és
egyszerre ajkaik meggyötört szerelem egész szenvedélyével forrtak egybe. Erre a
csókra vágytak úgy, s ez a csók kergette őket szédületbe. elfeledte az a sápadt
asszony, hogy mi történt vele, azt hitte, hogy leány, azt hitte, hogy a férfi
jegyese és oly boldog volt, hogy tudta ezt hinni. Átengedte magát egészen az ölelésnek
s lehunyta szemét. És egyszerre erős szédület fogta el, a csók már égetett, az
ölelés majdnem fullasztó volt, s kinyitotta szemét. Az a férfi pedig fénylő
szemmel, kipirult arccal szorította magához, mintha sohase akarná többé
elbocsátani.
-
Enyémnek, igen, egészen enyémnek kell lenned – szólt elfojtott hangon, és ő
majdnem egészen odaadta magát, amikor egyszerre eszébe jutott a való.
Egész
testében remegett, ajkát összeszorította, szabadulni akart, mert neki nincs
joga a boldogságra, a bűnre meg nem vetemedhetik, mert nem a magáé. A férj, az
semmivé törpült őelőtte; de van egy, aki ő közéjük áll, s mindaz a szégyen, ami
őt éri, a gyermekre is hull. Végső megerőltetéssel kiszabadult az ölelő
karokból, megfogta a férfi kezét, s szótlanul vonta maga után. Így mentek a
szobákon keresztül a hálószobáig. A lámpa gyenge fényt vetett a szobára, s a
férfi összeborzadt; de ekkor a nő még egy esdő tekintetet vetett reá, aztán
egyszerre szétvonta a lefüggönyözött kis gyermekágyról a takarót. A halvány,
aranyhajú kis gyermek boldogságos mosollyal aludt. A nő ránézett, s a férfit
odavonta aztán, mintha az utolsó érvet akarná felhozni, amely visszatartja
mindentől, s reámutatott az alvó gyermekre.
A
szobában csend lett A férfi nem beszélt, csak némán, teljes lemondással bámult
maga elé…
Forrás: Magyar Művészet
I. évf. 1. sz. Bp., 1900. április 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése