A
leány elbukott, és ezen senki sem csodálkozott, ellenkezőleg, mindenki tudta,
hogy ez be fog következni. Alig volt még tizenhat éves, s már az elveszett
lelkek közé tartozott, és ezt gyermekkorának köszönhette, az élet ama
paradicsomának, melyről a világ annyit dalol, oly sokat regél. No persze! Sok
emberre nézve ez csakugyan az élet paradicsoma, mely után később – ha az út már
el van zárva – vágyódással és meghatottsággal tekintenek vissza. Atyai
szeretet, anyai gyöngédség, gyermekéve, ártatlanság és bohó örömök. Mily
szívesen s elérzékenyedve gondolunk vissza ez évekre később, mikor a szülők már
rég porladoznak, s a bohó örömöket nehéz gondok váltották fel. De a gyermekkort
nem mindenki nevezheti élete paradicsomának. és ő, a fiatal, elbukott leány,
nagyot bámult volna, ha valaki ezt el akarta volna vele hitetni. – Csakhogy ki
ne nevessem a nyomorult hazugot – felelte volna.
Bécsben,
a lelencházban született. Annának keresztelték, mert éppen Anna napján látta
meg először a napvilágot. Születésekor nyoma sem volt amaz anyai boldogságnak,
mely a gyermek első hangjának hallatára nyilvánulni szokott. Anna nem volt az
az aranyos, kicsi rózsás angyal, kit mint egy csodadolgot úgy bámulnak, kinek
lábacskáit, kezecskéit csókokkal halmozzák el, az ő anyja mélyen felsóhajtott, midőn hallotta, hogy a kicsike él és
valószínűleg életben is fog maradni.
-
Annának kereszteltessék-e meg?
-
Nekem mindegy, nevezzétek, ahogy akarjátok.
Az
anya nem törődött azzal, hogy leánya milyen nevet fog kapni. Nem volt senki,
aki szép nevet választott volna részére, - a legszebbet, hogy adják neki – nem volt
senki, ki megcirógatta volna. Az anya, egy szegény fiatal cselédleány
keservesen telesírta párnáit, és a gyermekre rá sem nézett. Az atya meg
hadköteles legény – valamelyik városban szolgált – sohasem törődött gyermekével.
Ez volt reá nézve a legkényelmesebb mód. Anna sohasem tudta meg, hogy milyen az
atyja és nem is volt erre kíváncsi sohasem.
A
lelencházból Csehországba, anyja születéshelyére került „kosztba”. Az asszony,
ki őt kosztba fogadta, ezt a mesterséget nagyban űzte. A kosztos gyermekek
legnagyobb része meghalt, s ez nem is volt csoda. Sőt, nagy csoda volt, ha egy
ilyen gyermek életben maradt. Az anya nem fizetett rendesen, s a gyermekkel
ennek megfelelőleg rosszul bántak. Az éhség, hidegség, ütlegek s más
elhanyagolások dacára nem halt meg. Amint mondani szokás: ”bottal sem lehetett
agyonütni”. Sőt mi több, szép, erőteljes kicsi teremtéssé fejődött. Már
hároméves korában lehetett egyben-másban hasznát venni. S midőn ötödik évét
betöltötte, már a kisebb kosztos gyermekeket hordozgatta a szobában és az
udvarban. Nem tette ugyan kész örömmel, de mit nem lehet veréssel elérni!
Ügyelt tehát a gondjaikra bízott gyermekekre, de jaj, a szegény kicsikéknek, ha
magára hagyták vele! A védtelen kis rebelliseket kénye-kedve szerint, bizonyos
fortéllyal kínozta. aki soha senkitől sem tapasztalt maga iránt részvétet,
másokkal szemben sem gyakorolja azt. Hiszen még fogalma sem volt arról, hogy
tulajdonképpen mi az a részvét?!
Hatéves
korában hazajött anyjához. S anyja ekkor elhatározta, hogy férjhez megy. A „kölyökért”
kosztpénzt fizetni teher volt; s ezért a gyermek magához vette, Anna
hazatérésének örömére természetesen nem öletett meg kövér borjú. A mostohaapa
tetőtől-talpig megnézte:
-
Tehát itt vagy? Szép, szép. Nagy és erőteljes leány. Sokat fog enni, de
dolgozni is tud. Bosszantó, hogy iskolába kell küldeni! Itthon sok mindenben
segítségünkre lehetne. Különben szabad óráiban segíthet az anyjának
egyben-másban.
S
a gyermek segített is… Az anya, ügyes és mulatni vágyó asszony létére, nem
sokat törődött kisfiával, midőn megszületett. Szeretett táncolni, s unalmasnak
találta otthon a bölcső mellett ülni. A férje éppen olyan nagyon kedvelte a víg
társaságot, mint a felesége. Sőt, még a kártyát és pálinkát sem vetette meg.
Könnyelmű gazdálkodás volt az. A házasfelek gyakran összeverekedtek, hibáikat
egymás szemére hányták, s a férfi azzal fenyegette az asszonyt, hogy agyonüti,
mert megcsalja őt.
-
Hiszen te mindig ilyen voltál. Persze, nézz csak a kölykedre! Táplálnom és
ruháznom kell őt, más férfi egy ilyen kakukktojást az útra dobna.
Ilyen
és ezekhez hasonló szavakat hallott minden nap. Még puszta látásánál felébredt
a mostohaapában az indulat, ezért gyűlölte olyan iszonyúan. Saját édesanyjának
is szálka volt a szemében. A gyermek miatt férjétől sokat kellett szenvedjen.
Leánya a tagadhatatlan bűne megtestesítése volt. S férj e bűnét naponta vetette
a szemére. S ha ő találta férjét hibáira figyelmeztetni, ez akkor mindjárt
gyermekére utalt.
-
Ki ilyen hozománnyal lépi át férje küszöbét, fogja be a száját!
-
Takarodjál a szemem előtt! – kiáltott ilyenkor az anya dühösen leányára. – Te vagy
a szerencsétlenségem! Óhajtottalak-e? Bezzeg másoknak jól van dolguk, azoknak
meghal a gyermekök, de te nekem a nyakamon maradtál. Miért éppen nekem?
Cseléd
és pesztra volt Anna a szülői háznál. Majdnem minden évben sírt egy poronty a
bölcsőben. Szerencsére egy-egy meg is halt közülök, különben nem tudott volna
velök hova lenni. Mindazonáltal négy gyermek mégis életben marad, s nagyon
kicsinyek voltak mind, úgy, hogy mikor az iskolából hazajött, őriznie és
ápolnia kellett őket. A legkisebbiket ölében hordozta, az előtte valót kézen
vezette, s a két nagyobbikra hangosan rákiáltott, ha elszöktek tőle, mikor
kocsit látott az úton elrobogni. Nem mintha azért óvta volna őket oly nagy
vigyázattal, mert a gyermekek életét, egészségét, testi épségét féltette, hanem
mindezt csak a felelősségtől és a büntetéstől való félelmében tette.
Rakoncátlan kölykök voltak ezek, kik észrevették, hogy milyen kényes helyzete
van a csak tűrt „gyermeknek”, s eszerint bántak a mostoha testvérükkel.
Panaszkodnia nem volt szabad, de különben is ki adott volna neki igazat? Hiszen
meg sem hallgatták volna szavát. Istennek hálát kellett adnia, hogy a gyermekek
nem árulták be a szülőknél. S az is bizony elégszer megtörtént. Néha volt rá
ok, de gyakran alaptalanul. A szülők sohasem az ő pártját fogták, ezt a
gyermekek tudták és visszaéltek ezzel.
Minden
jog híján lenni! Senkit sem bírni, kitől igazságszolgáltatást várhatni!? Egyszer
azt mondták neki az iskolában, hogy a szülők Isten helyettesei a földön, s azóta nem tudott
többé imádkozni. Olyan Istenhez imádkozni, ki ilyen helyetteseket választott
magának? Hiszen ez hiábavaló fáradság volna; az úgysem hallgatna meg az ember
könyörgését. Sem hitoktatói, sem tanítói nem ismerték családi viszonyait, s
ezért nem mondhatták meg neki, hogy Isten olyan helyetteseket, mint amilyenek
szülői, sohasem választott magának. Ők nem értették a leányka kérdő, kétkedő,
elkeseredett tekintetét, mikor az ötödik parancsolatot igyekeztek vele
megértetni. Valószínűleg fel sem tűnt nekik a gyermek különös tekintete. Nagyon
sokan voltak az osztályban. Hogy tanulmányozhattak, és ismerhették volna meg a
tanítók minden egyes gyermek jellemét. Ehhez nem volt elegendő idejök.
Lehet,
hogy okos gyermek volt; talán jól és örömmel is tanult volna. De otthon még
annyi szabadidőt sem engedtek neki, hogy feladatait elkészítse. Ezért maradt az
előmenetelben hátra, ezért tartozott a legrosszabb tanulókhoz; sokat szidták és
büntették, s ezen idővel a tanuláshoz minden kedvét elveszítette. Talán jó,
áldozatkész, igazságszerető leány lehetett volna belőle. Ki tudhatja? Ami nemes
érzés lehetett benne, azt már kicsi korában elfojtották benne, kiirtották
belőle. Senki sem szerette, és ő sem szeretett senkit. Zárkózott természetű,
alattomos, kétszínű, bosszúálló és kegyetlen volt Ritkán jött igaz szó ajkára,
és ezért sokat verték s mégsem javult meg, ellenkezőleg, hovatovább rosszabb
lett.
Tizenhárom
éves korában már a törvényszék előtt állott. Mostohatestvéreinek egyike saját
vigyázatlansága következtében érzékenyen megsérült. S ő akkor jelen volt.
Kötelessége lett volna a fiúra ügyelni, és a bajtól megóvni. Mostohaatyja ezért
oly kegyetlenül megverte, hogy az ügy tanúk útján a bíró elé került, ahol az
apa brutalitása miatt kénytelen volt magát igazolnia. Anna alig várta a
tárgyalás napját. Tehát mégis létezik igazság a földön? Védeni fogják,oh,
bizonnyal. A mostohaapát börtönbe fogják csukni, őt pedig hazulról elviszik.
Mindig irigyelte az árvákat, kiken oly szép ruha volt, kiket oly szép bánásmód
mellett is sétálni vittek. Talán őt is az árvaházba fogják enni. Oh, milyen
boldogság lenne ez!
Anna
még nem tudta, hogyan áll az igazság ügye a földön, s hogy fokozatosan
osztogatják, a leghatalmasabbnak a legtöbb, a leggyengébbnek a legkevesebb rész
jut ki belőle; nem tudta, hogy először a férfira kerül a sor, kit legjobban
védnek. Csak sokkal a férfi után jön a nő, nagy időköz után a gyermek, s végsőnek
kullog az állat, mégpedig élettelen tárgynál is kevesebb jog birtokában. A bíró
a mostohaatyját megdorgálta, amiért a fegyelem gyakorlásának jogát túllépte. Az
ítélet után út, valamint a gyermeket is elbocsátották. Anna szótlanul bámult a
bíróra. Most tisztában volt azzal, hogy egyik részről sem remélhet semmi jót,
az emberi társadalom éppen olyan ellensége volt, mint az atyja, ki eltagadta,
vagy mint az anyja, ki rosszabb volt egy mostohánál.
Nos,
erre ő elbukott. Szép volt, talán ez volt végzete. Ma már testileg, lelkileg
elhervadt, elromlott teremtés, nincs otthona, nincs senkije. Anyja őt
elátkozta, mire ő csak nevetett. De azért, ha az úton egy anyát lát, gondosan
ápolt, híven őrzött, vidám gyermekekkel, megáll előttük, s ajka megrándul,
mintha sírni akarna, de képtelen volna egy könnyet is hullatni.
A
gyermekkor az élet paradicsoma. Sokaknak – hála Istennek -, sok gazdagnak és
szegénynek az; de némelyeknek a pokol!
Fordította: Nemo
Forrás: Magyar Művészet
I. évf. 1. sz. Bp., 1900. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése