A tengerparton kicsiny templom áll;
Benn ócska képek, csönd, hűvös, homály.
Oltár fölött, hószín márványból vésve
A tengerőrző Istenanyja képe,
A mint – a Krisztus lelkével rokon –
Csillag gyanánt jár a hullámokon.
Alkonyodik. A vérző tenger fodra
Piros gyöngyökben hull a sziklafokra,
S a mint átsiklik a nap végsugára,
Betéved a kis templom csarnokába,
Végigrezg csöndes és homályon át
És megcsókolja Mária homlokát.
Oltár előtt két durva matróz térdel
S egy asszony szőkefürtű gyermekével.
Mormogva hallik télhangú imája,
A kis lány egy-egy „ámen”-t mond reája,
Míg a két zordon arczú tengerész
Levett süveggel a szentképre néz.
„Ej, ej Michel” köszöntöm egyiket,
Te vén pogány, tenéked nincs hited,
És mégis, térdet hajtva itt, ezekkel
Térdelsz a szentélyben, levett süveggel?
„Adj Isten, bizodlmas jó uram.
Igaz,… de annak furcsa sorja van.
Ez itt, az asszony, pápista; a férje, -
Ez itt, - ez lutheránus… s jól megértse
Édes uram: én
semmit sem hiszek,
Csak az örök halált s örök vizet,
A mely zúgón bíborlik odalenn
S melyben majd fáradt testem megpihen…”
S ugyan mi hozza a templomba kendet,
Ha nem nagyít, vagy éppen nem füllentett?
Mit is keresne e lépcső fokán
A máshitű, vagy éppen a pogány?
Felelte rá John, a férj, a mint kilépve
Elénk tárult a tenger órjás képe.
„Való ez… Én sem értem, jó uram,
Hanem csodás históriája van…
S letültünk’ csöndben, ők négyen, meg én,
A templom bíborszín küszöbkövén.
„Ez a kis szöszke lány, most három éve,
Egy este sirt, nyögött, anyja ölébe…
Én otthon ültem a bátyámmal éppen,
S a beteg kis leányt karomra véve
Michelt az orvosért küldtem. Sötét lett
S a tenger zajgott. Elaludt, fölébredt
A kicsiny… s úgy aludt, ébredt reményünk.
Kis melle úgy zihált… Ha meghal: végünk…
Az anyja túl nem éli. Én meg… Én meg
sötét óráján a kétségbeesésnek
Én nem tudom, mit tettem volna… Végre
Megjött az orvos. Aggodalmas képe
Még jobban elsötétül, hogy vizsgálja.
„Tán megmentjük, ha reggelig kiállja.
De orvosság kell… Villersből… Eredj,
Ily éjszakán idegen úgy se megy –
S úgy menjen dereglyéd, az átkozott,
Hogy rajta leányod életét hozod…
Egy pillanat s én meg Michel rohanva
Taszítjuk a dereglyét az áramra,
Mely már fogyóban… Két percz s haladunk.
Dörgött, villámlott. Csak ketten, magunk,
De készek a pokollal szembeszállni,
Nehéz vihar jött. De mindegy, akármi,
Villerst elértük. És nem mult egy óra:
Michel lihegve jött meg a hajóra,
Kitört az orkán, vitt a vad vihar.
„Föl a vitorlát… Mindegy… Csak hamar.
Ropogva hajlott félre a nagy árbocz,
Oda-oda ütődve a hab-árhoz.
Féloldalt dőlt a gálya. Mi remegtünk
Egy csurgó sósvíz ruhánk, egész testünk,
Istenkísértés ilykor telt vitorla,
De a nélkül meg elvisz a hab sodra.
Siess… Siess… A orkán egyre nő…
Üvölt a szörnyű ítélet idő.
Nem értünk partot… a hab föl-fölkapta
Hajónkat, s az röpült, mint könnyű lapda.
Kétségbeestem. Hogyha elveszek:
Mivel mentik meg a kis gyermeket?
Az őrültség környékezett… A bátyám
Nekifeszülve a kormányrúd gátján,
Fogcsikorgatva ordította: Vége…
… Csak egy segít: hajósok menedéke.
S mi ketten, eleresztve kormányrudat,
Nyitott szemmel néztük a halálutat,
Melynek örvénye üvöltve, ugatva,
Vitorlánk rongyát tépve föl-fölkapta.
S kulcsolt kezekkel – úgy mint az imént, -
Mi egyszerű, szegény szívünk szerént
Elkezdtük a haldoklók imádságát…
… Lelkemben láttam a kis édest, drágát,
A mint forró ajakkal, nyögve, sirva
Kis ágyán én reám vár s a gyógyírra…
S letérdeltem. Michel megszánt maga.
„… Segíts meg, tengereknek csillaga.”
És akkor, vész s üvöltő hab középett,
Ott, ez az asszony a habokra lépett,
Úgy, a mint az oltáron áll faragva..
Csikorgó gályánk orrát megragadva
Repült elöl s hajónk repült utána…
S a mint vizet hasítva átrepült,
Nyomában a vihar s hullám elült
S zúgott a tenger: „Hozsánna… Hozsánna…”
Kiértünk. Jókor jöttünk. Mentve volt.
Reggelre ragyogott az égi bolt
És sima volt a tenger. Kelt a nap.
Hajóm sértetlen állt a szirt alatt.
Megnéztem Makula hiba se volt ott.
Az anya sírt, a kis gyermek mosolygott.
Azóta minden évben e napon
A lelkem hálát adni ide von,
És elhozom Michelt, meg ezeket…
A vén Michel szemén könny reszketett.
„John máshitű, uram, én meg hitetlen,
De eljövünk azért mi mind a ketten,
Mivel ez úgy volt, s amaz éjszakában
Én ezt a márványasszonyt láttam,
láttam.”
Leszállt az éjjel. A hold egy sugára
Betéved a kis templom oltárára.
Végigrezg csöndön és homályon át
S megcsókolja Mária homlokát.
Forrás: Magyar Művészet
I. évf. 1. sz. Bp., 1900. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése