Vágtat a ló bokron, berken,
Oldalain vére serken,
Doboziné a nyeregbe –
Férje ölén keseregve!
Vágtat a ló – mind hiába!
A pogány
Mint zivatar hajh! utána
Robog ám!
Édes férjem boldogságom: véged!
Látod-e a bőszült ellenséget?...
Gyászba van a szegény haza,
Igába a magyarság:
Te volnál még egy támasza –
Ha ezt is eltapossák!...
Menekvésed megnyugtató:
Ölj meg engem, könnyül a ló!
Azt feleli rá Dobozi: nem lehet –
Ne vérezd így én szerető szívemet!...
Vágtat a ló mindhiába!
Ott a pogány a nyomába.
Édes férjem boldogságom!
Üldöz engem szörnyű lom:
Szolga lelkek elrabolnak
Zsákmányul a hatalomnak;
S meghalni bármint akarok –
Átölelnek gyűlölt karok,
Átölelnek szégyenedre
És neked ezt tárni kelle!...
Vágtat a ló, vágtat, vágtat,
A lovasban vihar támad
Oh mi szörnyű az elválás –
Csókja búcsú, könnye áldás.
Nem vágtat már, összerogyott a pára –
És Dobozi sebzi nejét halálra!...
Ott a pogány, villog a kard:
Száz öli meg az egy magyart!
Forrás: Nefelejts Szépirodalmi
és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 1. szám. Pest, 1866. jan. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése