Ha semmink nincs is a nagy világban,
Csupán árnyékunk követ halványan,
Az is mindegyre enyészőbb lészen,
S egyedül állunk utóbb egészen:
Még a szerencse nem sokat vett el,
Valamíg szívünk egy hű szívet lel.
Oh te fénylő szem, ti piros ajkak,
Miket kis dolgok lángra lobbantnak,
Amazt egy kép, min lopva pihen meg,
Ezeket egy név, mit elrebegnek,
Te szent imádság, lányka szerelme:
Hozzátok képest mi a szerencse?
Felküldöm lelkem a tisztaságba,
Hol minden jónak ragyog világa:
Nyíljék meg néki az örök rejtély,
Keressen jobbat a szerelemnél.
Visszatér s mondja: hiába minden,
A szerelemnél jobb ottan sincsen!
Lányka, no zárd be ablaktábláid,
Hadd lássam arcod szelíd rózsáit,
Hogy a szerencse, mely kerül régen,
Sorsomra irigy szemekkel nézzen.
És hozzám jöjjön, esdőleg kérni:
Gazdagságomból juttassak néki!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 2. szám. Pest, 1866. jan. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése