Erdős ligetbe mélyed egy kis út,
S kígyózva csöndes kunyhóhoz vezet –
E kunyhó volt szülőhelyem, tanyám;
Azóta megsirattam éltemet
Mióta ezt a kunyhót elhagyám.
Vihartört nád volt bár tetőzete,
De tűzhelyén szabadság lángola:
S hol a szabadság bűvös lángja ég,
Békételenség nem dúl ott soha,
S vidám az élet, mint a tiszta ég.
Most elhagyatva állsz kicsiny lakom!
Elköltözködtenek laktársaid;
Ki jobb hazába ment azóta már,
Kit a világba balsors szárnya vitt…
Kietlen most körülted a határ!
Bús emlékül egy domb maradt csupán
A rád hajló, megaggott fák alatt –
Szegény anyámnak kisded sírja ez!
- E sírba zárám boldogságomat,
E sírhant kettős életet fedez…
Fájdalmas könny csillog szemembe’, hajh!
A múlt emléke ég e könny felett -!
Eszembe jutnak régi napjaim…
Oh, a szív érez, s könnyen nem feled,
Olthatlan ég a múlt – fájdalmain!
Eszembe jut e lak története,
E kis lakocska víg története –
Midőn még együtt volt mindnyája,
és
Együtt volt a boldogság is vele,
S nem dúlta kedvét bánat, szenvedés.
Hajh, puszta most, és néma minden itt,
Hervadt a kert, nem nyílik benn’ virág,
Behorpadt végképp a nádas tető,
Egy árva gólya unja rajt’ magát,
Elszáll ez is, az őszi szél ha jő…
- - Erdős ligetbe mélyed egy kis út,
S kígyózva csöndes kunyhóhoz vezet –
E kunyhó volt szülőhelyem, tanyám…
Azóta megsirattam éltemet,
Mióta ezt a kunyhót elhagyám - -!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 2. szám. Pest, 1866. jan. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése