Ha majd arcod piros rózsái
Elhervadtan elhullanak;
Barázdát fog az idő vágni
Oda, hol most virítanak –
Ifjúságodnak szép virági:
Gondolj reám!
Ha majd e sötét fürtök fényét
Megtépi az idő keze;
S tán hamarább, mielőtt vélnéd,
Fehér hamvával hinti be;
Mert az időnél nincsen részvét:
Gondolj reám!
Ha szemeid kékfényű lángja
Lassan-lassan hamvadni kezd;
Ha napod a bús őszi tájra
Már csak szomorú képet fest,
Tekints a temetők halmára:
Gondolj reám!
Egy kis halom alatt hamvában
Ott egy szív rólad álmodik,
S fölötte bár csak vad virág van,
Illata elhat ágyadig,
S homlokod megcsókolja lágyan:
Gondolj reám!
Gondolj reám, és ha az emlék
Szemedbe egy könnyet csala;
Ha ifjúságod megkönnyeznéd,
S vigasztalódnál általa;
Ha ez megadná szíved enyhét:
Gondolj reám!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 4. szám. Pest, 1866. jan. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése