Úgy tetszik nékem, mintha lenne
Egy évtized, hogy láttalak,
Pedig nagyon csalódom benne,
Alig-alig egy éve csak!
Hosszú idő, de hosszabb az még,
Mely újra összehoz veled,
Hogy annyi üdvek rombolásin
Felém nyújsd békülő kezed!
De majd lejár, eljő a perc is,
Megszűn dobogni a kebel,
S én majd a sírok éjjelében
Egy-egy légyottra várlak el!
Sírunk előtt a megjelölt hely,
Éjfél között jelenj meg ott,
És hogy szeretlek véghetetlen
Ifjú, majdan megvallhatod!
Én is megmondom, hogy szeretlek,
Ott nem tilthatja semmi már,
Miénk leend a végtelenség,
Mit lelkünk szabadon bejár!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 4. szám. Pest, 1866. jan. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése