2018. dec. 11.

MOLIÉRE „TARTUFFE”-JE és A VIGJÁTÉK



- Erdélyi János fölolvasásai után -
Írta: H. Nagy Lajos

Moliére azon egyetlen lángész, kire a francia büszke, mint nemzetének dicsőségére, mert Moliére-je egy nemzetnek sincs. Helyesen jegyzi meg róla Arago, miszerint az egyetlen Moliére bir azon kiváltsággal minden nemzet írói között, hogy versenytársa nincs; elsőségét egyhangúlag ismeri el s hirdeti az egész civilizált világ. Franciaország, mint tudjuk, gazdag volt s mai napig is az tudósokban, költőkben egyaránt; ott van Descartes, Pascal, Corneille, Racine, Voltaire, Laplace stb. neve,megannyi fénypontok a világirodalomban, de a nemzeteknek természettől van vérökbe oltva a szellemi felsőbbség fölött versenyezni s az elsorolt nagy nevekre válaszul: Baco, Galilei, Newton, Leibnitz, Kepler, s a költészet terén: Dante, Shakespeare, Milton, Tasso, Ariosto, Petrarca stb. nevei felelnek; mindenik névnek van versenyzője, mindenik mellett fölragyog egy újabb nagyság, de a Moliére-é páratlanul marad.

Boileau, La-Fontaine, Voltaire stb. mind ilyennek ösmerik el őt. Boileau a költő XIV. Lajos e kérdésére: „ki legnagyobb írója századunknak?” tétova nélkül feleli: „Moliére.” La-Fontaine pedig ezt írja sírkövére:

Sous ce tombeau gisent Plaute et Térence,
Et cependant le seul Moliére y git.

Voltaire merészen a jövő fölött is rendelkezik, midőn így kiált föl. „Moliére! azt jóslom neked, hgoy Moliére-ünk nem lesz soha!” La-Harpe „isteni ember”-nek nevezi. Moivre a matematikus azt mondja: „inkább szeretnék Moliére lenni, mint Newton!” A francia akadémia pedig maga elösmeri, miszerint: „Moliére végpont, hova az emberi szellem fokonkint emelkedik s honnan csak alászállni lehet!”

Moliére e nagysága vígjátékaiban áll, azon mesterművekben, melyekben a szerkezet mély és merész, a rajzolatok élethűk s igazak. Nem is kell többet mondani, csakhogy ő a Misanthrope, Tartuffe, Femmes Savantes és Avare szerzője. E művekben Moliére oly nagyság,mely nem mérkőzik semmivel s amellyel nem mérkőzik senki.

Talán nem lesz itt érdektelen néhány rövid vonással életrajzát adni.

Moliére 1622. január 12-én Párizsban született. Atyja királyi szolgálatban élt, mint komornik. Gyermekéveiben atyja Poquelin nevét viselte a költő, mit később Moliére-re változtatott át. A jezsuitáknál tanult s különösen az egzakt tudományok búvárlását a híres Gassendi alatt kezdte. Majd író és színész lett. 1662-ben színtársulatot alakított s Lionban adott egy darabot magától – „Etourdi” (bamba) címmel. Ekkor kezdett először a francia színház nagyobb fölvirágzásnak örvendeni. „Addig, sőt még ekkor is, azután is egész komolyan hitte a világ – mondá Arago -, hogy a színészi pálya lealacsonyít. Nyilvános helyen a felsőség engedelmével s jelenlétében adni elő valamit, saját műveit bár, kárhozatra méltó bűnnek tartatott.” Moliére megveté ez idétlen balítéletet, író és színész lett; s jóllehet iskolai körülményei és elismert képessége egy királyi herceg titkárává könnyen tehették volna őt, így felelt: „inkább szeretek tűrhető színész lenni, mint rossz titkár!”

1673-ban „Malade imaginiere” – képzelgő beteg – darabja előadása előtt rosszul  lett. Neje kéré: maradjon, ne lépjen ma föl. „Mit csinálnak majd azok a szegény ördögök – mondá színésztársaira vonatkozólag -, ha elhagyom őket.” A színpadon megerőltette magát, s február 17-én emiatt meghalt. Halálakor a párizsi érsek nem engedé meg, hogy a temetőbe temettessék, „mert – úgymond – komédiás volt!” – azonban XIV. Lajos közbelépésével mégis a Sz. József nevű temetőben nyert nyughelyet. A francia forradalom kitörvén, egy század múlva a köztemetőbe tétetett át. A francia akadémia 1778-ban mellképét vette. Ennek ő nem volt tagja soha, de hiszen Rousseau, Beranger stb. mind nem voltak azok, sőt azon derék francia bölcsész sem, ki halála előtt ezt hagyta sírkövére íratni: „itt nyugszik ……. aki semmi sem volt, még akadémiai tag sem.” Az akadémia mégis fényes elégtételt igyekezett adni Moliérenek, s midőn mellképét vette, így nyilatkozott: „Moliérenek semmi sem hiányzott, de akadémiánkban hiányzott Moliére!” 1844. január 15-én nemzeti aláírás útján szobrot emeltek emlékére, amikor a nemzeti aláírási bizottmány alelnöke a jeles tudós és asztrológ Arago Ferenc tartott a szobor-leleplezési ünnepélynél rövid, de mély és szép emlékbeszédet.

Tartuffe, először „L’imposteur” – a csaló – soká kerülhetett színpadra s magának a költő hatalmas kegyurának, XIV. Lajosnak sem kis fáradságába került ezt kieszközölni. 1664-ben csupán három fölvonása volt még bevégezve, mikor a versaillesi ünnepélyen a többiek után ez is, habár bevégezetlen, színre került. Az előadásnak, bár ez az udvar körében történt, híre elfutott; a királyi színészek elveték a kockát. A mű már az első előadással nagy zajt ütött. Franciaország hemzsegett e korban az álszenteskedőktől. Moliére pedig éppen ezeket, vagyis a hipokrízist tette e művében nevetségessé. Van eset rá, sőt, igen sokszor a szó többet ér, mint a tett; a szellemnek igen erős fegyvere ez. Moliére ennek volt eszköze. A francia nép igen mozgalmas természetű levén, egy élc az ily népnél rögtön keresztülfut, tovaterjed, mint a tűz, ha szél segíti. A versaillesi előadás tehát nagy zajt ütött; nem volt csoda, sokan ösmertek magukra benne: egy rész nevetett, a nagyobb fölbőszült. „A képmutatók – mondja Moliére – nem értettek tréfát s bámultak, hogy szenteskedő fintoraiakat színre hozni bátorkodám, s egy üzletnek, amellyel annyi tisztességes ember foglalkozott, hitelét megrontani akartam. Dicséretes szokás szerint: Isten ügye alá palástolták önérdekeiket, s Tartuffe szerintök a hitbuzgalmat bántalmazó darab: elejétől végig tele van undokságokkal s minden igéje tűzre érdemes, minden szótag benne istentelen, még a tagjárás is.”

Így történt, hogy XIV. Lajosnak föl kelle függeszteni az előadást. Öt év múlva –mely öt év Moliére-re a dicsőség és kárhozat korszaka volt -, került csak ismét színpadra a mű, amikor a közönség lelkesült elragadtatása három hónapon át ismételtette a darabot. De a fölzaklatott félnem ösmert többé irgalmat s valamint „Tartuffe”-nek, úgy szerzőjének is kérlelhetelen üldözőjévé vált. Párizsban egy pap nyílt háborút kezdett mindkettő ellen; szószékből és a sajtó terén egyaránt lövöldözte nyilait „az emberi alakba bújt ördög és megégetésre méltó komédiás” ellen. A párizsi érsek átkot mondott arra, aki Tartuffe-öt nézni vagy olvasni merészkedik. Nyilvános kikelések, röpiratok, sajtó és szószék annyira vitték az ügyet, hogy 1673. február 21-kén, midőn már a költő halva volt, a nép tömegekben vonult a helyre, hogy tudatlanul,fanatizáltan Tartuffe szerzőjének alig hűlt hamvait megszentségtelenítse. De a fejedelem védelme nem hiányzott, s ez tette lehetővé, hogy a költő üldözői nyilai alatt nemcsak hogy el nem bukott, de sőt, egy alkalmat sem szalasztott el most a színpad, majd a társadalmi élet s végül a sajtó terén is a bántalmazásokért többé-kevésbé elégtételt venni.

Tartuffe Moliére-nek egyik legkiválóbb, legjelesebb vígjátéka.

Magva a képmutató Tartuffe, kinek személyében igen sokan ösmerhetnek önmagukra. Nem kérdés: van-e, nincs-e ilyen a világon. Moliére megteremté, s mert világcsaló, képmutató: büntetésül nevetségessé tevé. Íme, itt a cél, a vígjáték legfőbb célja: hogy valamit azáltal nevetségessé tegyünk. Tartuffe bűne a hipokrízis, s ez a legveszedelmesebb bűn, úgy látszik: legkevésbé arra való; ily gonoszságot nem kis föladatba kerül oly helyzetekbe hozni, hogy nevetségessé váljék; esztétikai s erkölcsi érdeknek eleget tenni, meg a bűnt is kinevettetni – Moliére megfejté, mint lehet.

Tartuffe karakter- jellem – vígjáték.

Olvassuk, hogy Moliére, Shakespeare, Goethe, stb. a karakterre néztek. Vannak, kik a jellemet, ismét, akik a cselekményt mondják főbbnek. A mai francia dráma cselekvényt néz, ebből kell kitalálni, hogy minő a jellem. Egy francia kritikus helyesen jegyzi meg, hogy a drámának időnkben Franciaországban valóságos betegsége ez. A francia színpadon diadallal ütött sátort a realizmus, különösen újabb időkben. Ez a legvastagabb valódiságot is színpadra hozza, anélkül, hogy mérséklené vagy átalakítaná. Morálja is nagyon sajátságos és a legrosszabb: a dolgokat nem jóságuk és rosszaságukhoz képest bocsátja meg s ítéli el, hanem hasznos vagy ártalmas voltuk szempontjából, s így az erkölcsön erőszakot követ el. A valóságot lehet ügyességgel s elevenséggel másolni, rajzolni nagyobb föladat: de ha a másolásnál még közönyösek is maradunk: fölkapunk valamit megválasztás és mérlegelés nélkül, mi nyújtja itt a jellemet? Egészséges jellemet várni sem lehet oly rendszertől, minő a realizmusé; ez fölmenti az írót attól, hogy gondolkozzék; itt nem kell képzelem, sem föltalálás, csak egy epizódot kell átírni a mindennapi életből, azután színpadra hozni, ennyi az egész. Ily színművekben a személyek s cselekvények jórészt ösmeretlenek maradnak, jellemeszményítésről pedig szó sem lehet. Ez a mai francia drámairodalomnak legnagyobb betegsége, hogy a jellem helyett cselekvényt néz, s ebből kell kitalálni, hogy minő a jellem; pedig a cselekvény a jelemet nem festi soha tökéletesen, de nem is festheti. Cselekvény sohasem állapíthatja meg a jellemeket, de megfordítva jellemek által lesz maga a cselekvény is igazi nagysággá.

Ha a fölvett műben a jellem eszményítését tekintjük, azt valóban nagyszerűen sikerültnek látjuk. Moliére e tekintetben nagy mester. – Jellem-, társadalmi és erkölcsi vígjáték ez, olyan, amely megragadja az olvasót s mulattatja a nézőt. Nincs egy személy benne, amely teljes, kerek egész ne lenne. Jellemei festésében mindenütt ott van a merész igazság, a mély vizsgálódás, mely nem hagyja rideg mindennapiságukban a cselekvényeket, az életet; nem másol, de a valót az ideálig emeli. Ecsetje alatt az igazság természethű, a kifejezés naiv, de erős és szabatos végiglen, s mindenütt elég van téve a művészet legszigorúbb kötelességeinek.

S mindez a legegyszerűbb eszközökkel, összekuszált bonyodalom, üres motívumok és fölösleges cselekvények nélkül van kivíve. Semmi sincs, ami a mű egységét zavarná. Magából és magáért fejlődik itt minden; a főtárgyért s annak érdekében megy végbe minden. A kép egységes. Jelenetek és fölvonások nem következnek egymásra, - egymásból jönnek s ez a költészet művészete Gazdag költői ér vonul át az egészen, olyan, amely nem lankad sehol, nem apad ki csak pillanatra sem, de sőt emelkedik. A cselekvény nem haboz, nem csapong ide s tova; fejlik, halad szökdelés nélkül, s rohan, amikor céljához közel ért, míg azt eléri.

A vígjátéknak szebb példánya nincs Tartuffe-nél.

Van eben minden, ami egy drámai műben kell: pátosz, tragikum és komikum; s ez az, mi a képet teljes, bevégzett egésszé és művészivé teszi. Sírunk és nevetünk rajta; az érzetek árnyalása s az alakok változatossága mindez egységes képben olvad össze. A költő öntudatosan kezeli művészetét, és sikerülten oldja meg a nehéz, de lángészhez méltó föladatot. Az álnok szenteskedés költészete emelkedik ki a képből; nem másolás ez, de a bűnnek ideálig emelése, úgy, hogy az iszonyatot a nevetségessé tétel mérsékli. Moliére érezte, tudta, hogy ha csupán nevetségessé teszi hősét, nem lesz művének az a hatása, amire célzott. Ő nem csupán vígjátékot akart írni, de támadó állást vett korának egyik szertelenül uralgó bűnével, a szenteskedéssel szemben. Orvosa akart lenni a betegségnek. A nézőnek utálattal kell elfordulni, meg kell borzadni azon bűntől, melyet Tartuffe képvisel. Ő az a személy, akitől rettegünk, akinek tehát, mint a vígjáték tárgyának, nevetségessé kell válnia.

Moliére a cselekvényeket egymásból, a nevetséges pedig a jellemből fejti ki: íme a vígjáték, valamint a drámának is fő kellékei. Ez az, miben Tartuffe a legszebb vígjátékpéldány.

Az ilyen vígjáték éles, mar és csíp. A vígjáték a szabadság költészete, de meg kell jegyezni jól, hogy a szabadságnak itt is korlátai vannak, s ha ezeken az író keresztül tört, művét bajosan keresztelhetjük vígjátéknak. A vígjáték ideális, benne mi sem gátolja a költőt; csakhogy célját elérhesse, elkövet mindent. Bűnt vagy gyengeséget egyaránt kigúnyolhat, de a nevetségessé tétel által. E tekintetben a vígjáték a negativitásnak, azaz annak, mi némelyek előtt semmi, mások előtt pedig minden – ábrázolása. Egy fösvény például a pénzt mindennek, üdvösségének tekinti; hogy ezt a vígjátékíró kigúnyolhassa, kell, hogy az ellenkezőre szánja fejét. A világ vígjátékot játszik. Egy vénasszony, ki magát szereti örökké fiatalítani, rózsásan, cifrán öltözik; - egy ifjú, ki ha új ruhát ölt, hiszi: minden szem őreá néz, és számtalan efféle ferdeségek mind tárgyai a vígjátéknak, ezeket lehet, sőt kell is kigúnyolni, s az ilyen gúny nem ront senkit, semmit. A vígjáték tárgya tehát mindig a nevetséges, de a nevetséges nem olyan itt, amit bottal kellene ütni, hanem amin csupán nevetni kell.

A tréfa igen sokszor többet ér, mint a vad és dühös szavakkal egybekötött szigorúság.

A vígjátékírónak legelső kötelessége az életben széjjelnézni, hogy az emberek balgaságait, gyöngeségeit ostromolhassa. Evégre embert és erkölcsöt kell tanulmányoznia, tudnia kell, milyen a képmutató, milyen a kegyes. Ezt tette Moliére. Ő embert akart rajzolni, s valóban rajzolt is. Nem habozott, nem kapkodott mindenüvé.

Lássuk most e vígjáték egyes szépségeit különösen:

Az első felvonásban mindjárt tisztában van előttünk, hogy a szereplő egyének ellentétben állanak egymással, s tulajdonképp ez okozza, hogy mindnyájan komikai alakokká lesznek. Pernelle asszony, Orgon édesanyja szenteskedő aggnő, konok és beszédes, aki mindenkit megfedd kímélet nélkül; kimondja, amit meggondolt, kereken. Előtte csak Tartuffe a valóságos derékember, akinek tiszta jelleméről még jótállni is kész, ő az, akit kellő időben küldött a mindenható mindannyiok eltévedt szellemét jó útra hozni, amelyet – az agg nő így gondolja, így látja -, elhagyott egész háza népe. Sokat zsörtölődik alaptalanul, ok nélkül. Nem csoda! az öregek rendesen nagyon hajlandók a vallásosságra, fiatalabbaktól igen könnyen vesznek mindent készpénz gyanánt, még amit nem kellene is.

Orgon, a gazdag, tehetős háziúr, a jószívű, de könnyen hívő ember vakon szereti Tartuffe-öt, őt mint afféle papi embert házához fogadja és mint a nyelves Dorina, mondja Kleantnak:

„Testvére” – ekként híja út – becsesb
Előtte százszor mint egész családja.
Rábizza minden titkát egyedül;
Csókolja, falja; azt hiszem, szerelmesb
Még kedvesébe sem lehetne senki.
Asztalhoz első helyre ülteti:
Örvend ha látja enni hat helyett,
És a legízesb falat mind övé.

Midőn Orgon először föllép, már akkor észrevéteti, hogy csakugyan belebolondult Tartuffe-jébe; feledi ezért nejét, egész családját; feled mindenkit s megérkezésekor minden szava, minden kérdése csak: „s Tartuffe?” – I. fölv. 4. jel. – Ő maga egy szóval sem mondja, hogy szereti Tartuffe-öt, s éppen ez a szép. Hogy szereti azt, kit a többiek rendre gyűlölnek, - az itt nem szóval, de mozdulattal, cselekvéssel van kitüntetve, értésünkre adva, s többek közt éppen ebben áll a dráma egyik művészi föladata.

Tartuffe a mű hőse, egy szegény ördög, midőn Orgon házához kerül. Neki gonosz célja van: jóltevője nejét akarja bírni. Ez aljasságot még ki sem sejti a háznál, midőn a szájas Dorina Pernelle asszonynak már ezzel áll elébe – I. fölv. I. jel. – Damis a család fia, Kleant s a többiek efelől még mit sem tudnak, s az egész csak a harmadik fölvonásban – amikor Tartuffe először lép föl – tárul eléjök.

Az első fölvonás tehát teljesen megismerteti velünk a tért, melyen a vígjáték mozog, s tisztába hozza a szereplő személyek jellemeit. Az alakok teljes befejezettségben jelennek meg előttünk. A költő minden vonása hűség- és élénkséggel kap meg. Tartuffe-öt, még meg sem jelent előttünk, látjuk. Mintegy előre el vagyunk készülve mindenre, ami jönni fog, nem lep meg semmi, s ez teszi azt, hogy a következő fölvonás az első után nem következik, de mintegy művészi szükségességnél fogva abból fejlik ki.

Ha az első fölvonás – mint Voltaire nagy igazán megjegyző – magában véve is egy egész kis dráma, a másodikról még jogosabban állíthatni ezt. Az atya és leánya akaratát merően látjuk itt összeütközni: ez az, ami a drámában collisiot szül. Orgon elragadtatása Tartuffe iránt annyira ment már, hogy leányát, Marianát erővel ennek nejévé akarja tenni. A szelíd Mariana elrémül atyja e váratlan násztervére.

A 2. jelenet megragadó elevenséggel tárja ezt előnkbe azon rövid, egyes szavakból álló kérdésekben, melyeket atya és leány kölcsönösen egymáshoz intéznek. Orgon hajthatatlan, Marianát a félelem annyira elfogja, hogy többé szólani sem képes atyjához s helyette komornája, a kotnyeles Dorina – ki észrevétlen lopózott be – kezdi meg a szót. Dorina egészséges vígjátéki alak, kinek cselekvésén, mozdulatain és sűrű beszédjén legtöbbet nevetünk. Valódi érdekkel viseltetik a ház, de leginkább Mariana sorsa iránt. Szívéből gyűlöli Tartuffe-öt. Föllép Orgon eljárása ellen, s föllépésével e vígmű egyik legérdekesebb jelenetét okozza.

Mariana szívét Valér bírja, ez Dorina előtt nem titok, jó úrnőjéért azonban el kell követnie mindent: egyelőre tehát ellenszegül Orgonnak, s ez, bár fenyegetőzéseivel eltiltja, hogy amaz szólhasson, - dühbe jön a szobaleány nyelvelésén, s magára hagyja leányát. Most újabb csata következik be Mariana és Dorina között, melyet az utóbbi azért indít, hogy úrnője atyja előtt félénk és hallgatag vala, s a szegény leánynak ugyan meg kell lakolni, különösen azért, mert nem szegült nyílt daccal ellene atyja akaratának. Mariana nem gondol egyébre, mint meghalni, hogyha atyja megmarad a tudva levő terv mellett s Dorinát – ezt hallva elfojtja a méreg. E jelenetben ismét kitűnő a szereplők komikai helyzete. A bosszús Dorina keserű gúnnyal mondja:

Oh, mentsen Isten! semmit nem kívánok.
Látom, hogy ég ön Tartuffe úr kezéért,
S én vétenék, ha jól elgondolom,
E szép viszonyról lebeszélni önt.
Mi a manónak vívnék szíve ellen?
E parthie, mindent egybevetve pompás.
Tartuffe úr? oh, ez több a semminél!
Jól meglatolva, Tartuffe úr nem oly
Ágról szakadt, mint látszik,és az ő
Életfelévé lenni nem csekélység.
Bámulva néz föl már is a világ rá;
Nagy származású, ott a hol; díszes
Legény, piros fül – s rózsálló pofával…
Be boldog is lesz ily férj karjai köztön!
 (II. felv. 3. jel.)

Kérlelhetetlennek látszik a szegény Marianna iránt. Ez esdekelve, kétségbeesetten kéri, hagyjon föl mindezzel s tanácsolja inkább mittevő legyen. Dorina hajthatatlan:

Nem! hadd legyen megtartűffőzve ön!

 mondja, s csak végül, mikor a szegény leány már távozni akar, lesz egyszerre engedékeny.

A következő jelenet Valér és Mariana érdekes összezördülését tünteti előnkbe. Valér megütődve hallja, hogy Mariana maga sem tudja, mit határozott atyja akarata ellenében. Szóból szó jön ki. Az ifjú tanácsolja kedvesének, hogy fogadjon szót atyjának. Mariana ezt egyszerre valónak veszi. Az egymástól eltávolodás, a kölcsönös szemrehányások, majd Dorina közbelépése az erre következő kiengesztelődés, mind oly szép mozzanatai e jelenetnek, s az egész képen annyi naivság, s annyi természetesség ömlik el.

A harmadik fölvonásban Tartuffe föllépésével a cselekvényt sietni s drámai erőben emelkedni látjuk. A gonosz szenteskedő amint kilép, hajszálig igazolja mindazt, amit felőle tudunk; hogy álnok, hogy rút önérdek a rugója minden tettének. Örökké az égre forgatja szemeit. Valódi típusa amaz átkozatos fajnak, melyről a józan Kleant az első fölvonás 5. jelenetében oly jellemzőleg beszél. Kilépve arctalan szeméremmel botránkozik meg Dorina öltözetén, zsebkendőjét nyújtja annak, és szól:

Takarja el mellét; szemem
Nem állaná ki. Lelket sebz az ily tárgy
És bűnös eszmét idéz benne föl.

Íme, ez a Tartuffe, aki itt beszél.

Elmira, Orgon neje magához kéreti Tartuffe-öt; mostohaleánya Mariana sorsa felől akar tisztába jönni. Igaz-e, hogy férje Valérnak adott szavát visszavonni, s Marianát nejévé tenni szándékozik. Tartuffe bevallja, hogy Orogon ilyesmit említett előtte; de nem ezen szerencse az, amelyért ő sóvárog, máshol mosolyg ő elébe az üdv bűbája, amely után szíve annyira eped.

Elmira nem az, ami Orgon; ő leleményes, mint a nők szoktak lenni. Sajátszerűen jellemzi a nőket általában az, hogy a szerelemben – e viszonyában a szívnak a szívhez -, míg a férfiak csak okoskodnak, tapogatnak: a nők már tudnak. A nők tapintata éles, érzékeny, mint a csigáé. Elmirának emberismerete és finom tapintata van.

Tartuffe hatalmas dictióval lép föl előtte, azután már, midőn kevéssel több szabadságot is látszik venni, mint mennyit az illem korlátai ily finom tapintatú és gyöngéd nővel szemben megengednek. Megjegyezzük itt: oly jellemes nővel szemközt, mint Elmira az álszenteskedő efféle modora csak nevetséges lehet, de illemsértő vagy éppen megbotránkoztató alig.

Említők, miszerint Moliére e vígjátékában Tartuffe-nek büntetése az, hogy nevetségessé váljék. Íme egy lépés a költő részéről e célhoz, éspedig igen jelentékeny, ha idevesszük, hogy minden mennyire jól állt egy afféle szent embernek,m int amilyen Tartuffe.

Akár mint filozófnak, akár mint költőnek Moliére-nek egyiránt gyönyörű és hatalmas dictiója az, mit Tartuffe szájába itt vallomásképpen ad; íme:

A szeretet, mely minket az örök
Szépség felé vonz, el nem fojtja bennünk
A földi bájakét; érzékeinkre
Varázshatása van minden tökélyes
Műnek, mit a menny alkotott. Az ő
Szépsége fénylik vissza mindazon, ki
Önhöz hasonló: ámde legmagasztosb
Bűbájit Önre árasztotta el.
Arczára tündérkellemet varázsolt
Szemet vakitót s szivet hóditót
S nem láthatám Önt a nélkül hogy Önben
Kecses teremtés, a Mindenhatót ne
Csodáljam, és a legszebb kép iránt
Melyben magát másolta, keblemet
Forró szerelmi láng ne kapja meg.
(III. felv. 3. jel.)

Valóban ezek nem üres szavakba öntött cifra áradozások, nem érthetetlen nyelvzagyvalék vagy pöffedt szépelgések, de sőt a legszebb, legnagyszerűbb kifejezései amaz ismert szenvedély által áthatott kebelnek, amely szenvedélyt szerelemnek hívnak. Moliére nagysága itt a tartalom és alakegységében, szépsége pedig azon eszményiességben nyilvánul, mely az egészet sajátszerűen lengi és hatja át. Elmirát költő nem dicsérhette volna meg jobban és szebben, mint ahogy Moliére megdicséri itt Tartuffe szavaiban.

Tartuffe hajlamát Elmira nem viszonozza, mint olyan nő, aki női méltóságának önérzetére jutott, - de nem is üt zajt, hanem a szenteskedő iránt kíméletesnek ígéri magát, amiért viszont igényli, hogy Tartuffe nyíltan és őszintén sürgesse férje, Orgon előtt Valér és Mariana egybekelését, s hogy tegyen le azon hatalma bal használatáról, mely saját reményeit mások javával akarja gazdagítani.

Az eszes Elmira úgy látszik, még többet is kívánna Tartuffe-től, ha e pillanatban Damis a lobogó ifjú, egy háttéri cabinetből kiugorva gyorsan közöttök nem terem, s mostohája beszédét félbe nem szakítja.

Damis tüzes francia ifjú. Amit szól, amit tesz, mind Tartuffe ellen van. Véréből utálja a szenteskedőt. Nem csoda! az ifjak nem tartják tiszteletben az álszenteskedést. Damist semmivel nem lehetne arra bírni vagy kényszeríteni, hogy az imposztornak jó emberévé váljék, - föllázad vére, ha látja annak tetteit: ő mindenáron előbb-utóbb rútul akar összetűzni a bitanggal. (I. fölv. 1. jel.) – Oka van rá. Valér az ő nővérének a Valér nővére pedig neki kedvese. Tartuffe útjokban áll.

Azáltal, hogy e fölvonás elején Dorina minden lebeszélése dacára a kabinetben vonja meg magát, hogy hallgatózzék, s majd a fönnebbi jelenet végén onnan kitör: új bonyodalmat ad a mesének. Tartuffe bukása e percben menthetetlenül bekövetkezni látszik, nem csak Damis, de Elmira is így reméli, így látja ezt. Tartuffe azonban, mint aki jól tudja hányadán van a dolog Orgonnal, s nem hagyja magát sodrából kikapatni, óvatos ravaszkodásával ezt még inkább elvakítja; ez az oka, hogy éppen ellenkezője történik annak, amit Elmira és Damis bízvást reménylettek: Orgon ugyanis, hogy Tartuffe-nek elégtételt adjon, fiát elűzi, kitagadja és megátkozza, sőt többet tesz: fölhíja a gonoszt, hogy legyen minél gyakrabban egyedül nejével, s hogy a szent emberért családján megbosszulja magát, örökösévé teszi, törvényszerűleg átruházza rá minden vagyonát, s végre Marianát határozottan neki ígéri.

A negyedik fölvonás még az előbbinél is mozgalmasabb. Tartuffe kész megbocsátani Damisnak, de azért semmivé akarja tenni, nem a bosszúvágy – mert szíve nem ismeri ezt -, de saját becsülete miatt kénytelen vele. Ő elfogadta Orgon birtokát, de erre nem az önérdek bírta, csekély becsűnek tart ő minden földi jót; de tette azért, mert félt, hogy rossz kezekre száll majd a birtok, ővele ellentétben gonosz világi célokra fordíthatják azt, míg ő, amint szentül föltette, az úr dicséretére s embertársai javára akarja azt fordítani.

Tehát a cél szent s az eszközök, melyek arra vezetnek, aljasak; de a cél megszenteli az eszközöket: íme, a gonosz mennyire vallja az ismeretes jezsuita elvet.

Tartuffe e fölvonásában érintkezni, egymás mellett lenni látjuk a tragikumot a komikummal, anélkül, hogy úgy egyik, mint másik előállítására vagy beillesztésére a költő erőltetett helyzeteket s mellékes cselekvényeket vett volna foganatba. Minden természetesen mesterkéletlenül foly le.

Orgon makacsul megmarad föltétele mellett, leányát Tartuffe-höz adni nőül; midőn leányával tudatja szándokát, a kevés idő múlva bekövetkező jegyváltást, a szegény Mariana térdére omlik atyja előtt, esdése oly megható, megindító: szavaiban a kétségbeesés szólal föl. E jelenet egy eleven tragikai kép, s az apai szigor és föltétlen akarat alatt kétségbeesésig sújtott ártatlan leány helyzete, Moliére költői ecsetének becsületére válik. A komikai hangulat, mely e víg művön keresztül vonul és sokszor tetőpontot ér, itt mintegy megszakad, de a költő öntudatosan kezeli tárgyát s nem engedi magát saját hevületétől itt sem elkapatni. Ha a kétségbeesett leány szavai kiragadnak is bennünket a komikai hangulatból, újra visszadob abba Orgon válasza.

Dorina szólna. Kleant itt sem késnék józan megfontolt tanácsot adni Orgonnak, de az elvakult és ingerült férfi elhallgattatja mindnyájukat. Ugyanezt tenné Elmirával is, de az asszony okos: befonja őt is, mint később Tartuffe-öt.

Elmiráról ismételjük, hogy ő egyike Moliére legnemesebb nőjellemeinek. Okos asszony, aki nagy emberismerettel s finom tapintattal bír. Láttuk, mily mértékben tanúsította mindezt a harmadik fölvonás 3., 4. és 5. jeleneteiben Tartuffe, Damis és Orgon előtt. Ismeri az álszentnek minden ravaszságát, legkivált gonosz gerjedelmét, de tudja ezeken kívül azt is, hogy az minden szavában, minden mozdulatában óvatos és furfangoskodó. Tudja jól, hogy Orgonon többé mi sem segít egyéb, mint ha szem- és fültanújává teszi az álnok aljasságának. Hogy tehát mostohaleányát megmentse, elszánja magát arra, hogy a kacért játssza. Elmira az a józan nő, ki csupán mosolyogni szokta, ha mások rögtön zajt ütnek, heves lángra gyúlnak akkor, midőn tiltott szerelmi vallomást halottak, s becsületsértésük föllobban. Elve a közöny, mely megtagad, de kímél, és határok közé utasít.

Elmira – Orgon jelenlétében akarja leálarcoznia gonoszt, kézzel foghatólag győzni meg férjét mindarról, ami való, ami igaz, s a mit a háznép okosabbjai egytől-egyik látnak, csupán ő nem akar tudni. Hogy is tudhatná azt egy Orgon, hogy Tartuffe egészen más, mint aminek látszik, hogy valóságos erkölcsileg megromlott, elvetemült gazember. Orgonnak olyannak kell lenni, mint amilyen; ha el van vakítva, legyen az álszent iránti hitében állhatatos s legyen minden más iránt hitetlen. Orgon következetes jellem, tántoríthatatlan mindenkor abban, amit tud, amit fülével hallott, szemével látott; - az mindegy: jól-e vagy rosszul. Elmira ismeri férje gyengéjét, tudja, hogy annak látnia, hallania kell az ellenkezőt, kézzelfogható bizonyságot kell vennie az álszenteskedő álcáskodásáról. Elmira nagy emberismerő.

A negyedik fölvonás 5. jelenete amily szép, annyira érdekfeszítő is. Elmira okos nő, ügyességével fonja be Tartuffe-öt. A gonosz egész mezetlenségében ép föl előttünk. Először meglepetve hallja a nő nyilatkozatát, majd némi kételkedéssel fogadja szerencséjét; tisztes fogásnak véli szavait, melyekkel rá akarja bírni, hogy nászáról lemondjon, s mindent kitárjon, amit gondol; oda céloz, hogy ő elvette volna a leányt, de az asszony útjában áll. Kevés tehát neki Elmira kín és pirulás közötti vallomása, nem elég a kegy, minél a szív többet nem adhat; föl akarja élni mindazt, amit a szív adhat. Neki tények kellenek; a szó magában mit sem ér. Íme, az ész ránehezül a szívre. Valódi szerelemben ez nem megy. Szeretni okoskodással, ésszel, haszontalanság: szeretni szív kell. Az álnok eme követeléseiben és a tények sürgetésében mutatja ki igazán, hogy vonzalma nem az, aminek vélhetnők.

Elmira eszesen küzd a szenteskedő vágyai ellen. Moliére oly mesteri szavakat ad itt mindenik személy szájába, hogy a szót, a beszédet az álokoskodásokkal – sofismákkal – egészen más oldalra térítse, - aminőket csak ő, az egyetlen tudott teremteni. Tartuffe erősen zaklatja a nőt. Elmira felel:



De hogy tehessem meg kívánatát
Vétség nélkül az ég parancsai ellen,
Mit Ön szünetben ajkain visel?

Íme az ég, amellyel a gonosz mindig kacérkodik. A nő e beszédében hatalmas komikai fordulat van, s ez a szemrehányásban is kitűnik. Tartuffe előtt azonban most az ég semmi, szebbnél szebb beszédekkel lép föl, mint csak egy írástudó – doctrinaire – képes, akinek feje jó, de szíve gonosz. Jezsuita, kinél fő a jó szándék, s a cselekvény bűnét egyensúlyozni tudja a cél tisztaságával. Alkudozik az éggel, s itt veti le álarcát, beleesik saját vermébe. Előbb kimenekült a mások által vetett kelepcéből, itt maga fogatja meg magát, mégpedig akkor, midőn már-már teljesen diadalmasnak érzi magát.

Midőn a gonosz álarcát elveti, úgy tűnik föl, miként egy szörnyeteg, mely minden gondolható gonoszságra képes. Most fenyegetőzve lép föl, s e fenyegetőzése átmenő fonalat képez a következő, utolsó fölvonáshoz. Várva várjuk a dolgok kifejlődését.

A mű hatása emelkedik, s a bonyodalom érdekfeszítőbbé lesz egy tárca által, melyet Orgonnál Argas, szívből fájlalt jó barátja tett le, midőn szökni kényszerült. E tárca képezi közvetlen átmenő fonalat a következő, utolsó fölvonáshoz; oly iratokat rejt ez, melyektől a megmenekült barát fejének és birtokának sorsa egyiránt függ s most ez is Tartuffe kezében van. A gonosz mindent elkövethet Orgon ellen: minden legcsekélyebb körülményt, titkot, szót fölhasználhat, hogy a talpig becsületes, de hiszékeny ember, a cselfogásért és az ég aljas megsértéseért megbosszulva legyen. Orgonnak tehát van oka félni.

A következő 3. jelenetben Pernelle asszony lép föl, először azóta, mióta az első fölv. 1. jelenetében fia házától távozott. E jelenet a költői igazságszolgáltatás legművészibb képét tárja előnkbe. Egész sora van itt a költői és filozófiai maximáknak, melyek a karakter-vígjátékok valóságos gyöngyei s gyémántjai. A vén nőnek nem fér fejébe, hogy Tartuffe oly csínt szándokolt, s elfogultságában filozófiai maximákhoz folyamodik; ezekkel csapdossa nyakon fiát. Ezek teszik kitűnő széppé az egész jelenetet; például Pernelle asszony mondja:

Irigység üldöz jót s nemest.

Orgon:
Ugyan hogy értsem ezt, anyám?

Pernelle asszony:
Tenálad
Sok holmi nincsen úgy mint kellene,
S mindenki tudja, mily szemet szúr ő itt.

Orgon:
E gyűlöletnek, kérem, mi köze
Ahhoz, mi történt?

Pernelle asszony:
Hányszor mondogattam
Gyermekkorodban, hogy bősz üldözés
Sujtolja folyvást e világon a rényt,
S az irigy meghal, az irigység soha.

Orgon:
De e dologgal mit függ össze ez?

Pernele asszony:
Tele beszélték fejedet mesékkel…

Orgon:
Már mondtam Önnek: szemtanú valék.

Pernelle asszony:
A rágalom képzelhetlen gonosz.

Orgon:
Anyám, megüttet a gutával. Mondám:
Saját szememmel láttam a merényt.

Pernelle asszony:
Kész a gonosz nyelv mérget szórni mindig,
S nincs földi tárgy, mit fertőzetlenül hagy, stb.

Íme a valódi költői igazságszolgáltatás! Ha Orgon nem gyűlölné is annyira most már Tartuffe-öt, mégis majd megpukkan az agg nő e szavaira mérgében. Jól meg kell azonban jegyezni, miszerint az itt fölmutatott s még következő tételek nem egészen filozófiaiak, hanem csak költőiek. Különbség van a költői és filozófiai maximák közt.

Az ily mondatokat tehát, valamint általában a költők mondását nem kell mindig készpénz gyanánt venni, mert legtöbbször ilyet a körülmény mondat velök. Ezek nem matematikai vagy pedig filozófiai igazságok, nem olyanok, amelyek általános érvényűek volnának, de költői igazságok, melyek a helyzethez szabva savát, borsát adják meg a műnek.

Pernelle asszony e mondásaival a költői igazságszolgáltatás fontos szerepét végzi; ugyanazt teljesíti Dorina is, amikor Orgon panaszlására Tartuffe ellen, szánalmasan, de elég gúnnyal így szól: „Az Istenadta!” – V. felv. 3. jel. – mellyel Orgonnak saját szavait – I. fölv. 4. jel.  – hányja szemére. Nemkülönben ezt teljesíti, vagyis a nemezis szerepét ölti föl akkor is, midőn Orgon mérgelőzéseire így szól:

Méltó jutalmat nyer. Uram, ki-ki:
Nem hitt Ön és ím nem talál hitelt.

Moliére látszik, hogy valódi érdeket kölcsönöz Dorina szerepének. Nem haszontalan ürességek azok, amiket e csacska és eleven komorna szól vagy tesz, sőt inkább fűszerező, élénkítő mozzanatai a vígjátéknak: olyanok, amelyek egyúttal jellemeznek is. Ő mindenkire rászól, mindenkivel szemközt mer, így midőn Loyalnak azt mondja:

Egy oly termetes hát
Fölé, Loyal úr, mint öné, biz’ Isten
Egy jó sor ütleg szinte illenék.

Vagy mikor még előbb Loyalt félve, nevében így hazudtolja meg:

Be illoyalis úr ez a Loyal úr!

mindkét esetben azt mondja, hogy Loyal ütnivaló gonosz ember, aki egyúttal gyáva is,mert zsebre rak mindent.

Tartuffe csakugyan minden követ megmozdít Orgon ellen. Először Loyallal küldeti meg neki a birtokból kiutasító parancsot, majd a kérdéses tárca irományait,mely egy felségsértő bűnös hagyatéka volt, a fejedelemnek bemutatva, rendeletet eszközöl ki a szegényember személye ellen. E dolgokat s Valér mentő szerepét tüntetik föl a 4., 5., 6. jelenetek igen élénken, a moliére-i és shakespeare-i drámai művek szép sajátsága szerint: a cselekvényt minden egyes jelenettel előbbre tolva.

Moliére e vígjátéka ellen formailag a kifejlésre nézve kifogást tesznek. Ellene vetik, hogy benne a hatalomszó dönt; ez eszközli hibásan a kifejlést. Az ötödik fölvonás 7. jelenetében a rendőrnek Tartuffe-höz intézett ezen szavaival:

„Kövessen a
Börtönbe rögtön!”

a hatalomszó egyszerre, indokolatlanul jön, s Tartuffe azonnal, egy pillanat alatt van leleplezve. ez az a fordulás, amelyet Moliére-nél sehol sem látunk, s amely eléggé motiválva, igazolva sincs. Azt tudjuk, hogy Tartuffe kifejérített gonosz, de a rendőrségnek, úgy látszik, erről eddig még semmi tudomása nincs. Tehát nem az örök igazságot hagyja a költő láttatni, hanem a királyt szövi be egyszerre. Vígjátékban nem megy, hogy a fejedelem jöjjön le igazságosztó gyanánt. Így a költő ember kezébe adván a költői igazságszolgáltatás kiosztását, a cselekvény elveszti idealizmusát, s ez az, ami bánt. Szebb volna, ha a király nem jönne le, mint deus ex machina. Ez mindenesetre gyöngéje itt Moliére-nek.

Orgonnak minden gondolata, tette egyedül Tartuffe-ért van mindaddig, míg a neje és e közötti találkozás föl nem nyitja szemeit. De ezután tapasztaljuk, hogy Orgon Tartuffe iránt a legnagyobb gyűlölettel viseltetik; sógorának így panaszkodik:

Ki hitte volna, hogy szép hüvelye
Mögött e szívhez szóló buzgalomnak
Ily csalfa lélek s rút jellem lakozzék!
S én, aki őt mint koldust semmi nélkül…
Úgy lesz! ezentúl többé nem talál
Egy ájtatos sem irgalmat szememben:
Kerülni rémes dögvészként fogom,
S gonoszb leszek, mint egy sátán irántok!
(V. felv. 1. jel.)

E gyűlöletet a következő jelenetekben még inkább fokozódni látjuk, éppen úgy, mint azelőtt a szeretet; tehát Orgon Tartuffe iránt a legnagyobb szeretet és a legnagyobb gyűlölet. Orgonnak a gyűlölet és szeretet két ellentétes fogalma van lelkébe zárva: ez teszi őt egész emberré, bevégzett karakterré. Minden az ellentét, a végletek által tűnik ki legjobban, minden így lesz legvilágosb. A színeket akkor ösmerjük meg, ha előszámláljuk: mily színváltozatok esnek a fehér és fekete szín közé. E két utóbbi szín képezi az ellentéteket. Egész csak a végletek eleven kitüntetésével állhat elő. Orgon teljes egész ember, egyikvéglettől a másikig. Ilyen Tartuffe-ben minden személy.

Moliére-nek azt is szemére vetik, hogy személyei nem változnak, maradnak azok, amikül először fölléptek. Nem is szükség, hogy a személyek változzanak, csak mindenik végezze következetesen a maga útját.

Éltek-e Moliére személyei, vagy nem? – mindegy. Vígjátékkal van dolgunk, hol nincs kötve a költő soha. Másként áll a dolog a históriai tragödiában, másként ismét a vígjátékban. Amabban a költő bizonyos korlátok miatt nem mozoghat szabadon, a vígjátékban igen, még akkor is, ha történelmi az. A vígjáték ideális, tárgya a nevetséges, célja a nevetségessé tétel, minél nincs nehezebb dolog, keservesebb állapot a világon. Ezért mondja Heine: „a nagyok, a hatalmasok dölyfétől semmi sem menthet meg bennünket, csupán csak az Isten és a szatíra.” Az ilyen szatíra a költők kezében valóságos fegyver.

Moliére-nek mint vígjáték-költőnek sokat köszönhet a francia társadalom. Költészete nem csupán vigasztalója a halandóknak, de egyszersmind orvosa tömérdek társadalmi ferdeségnek. Elve és egyetlen célja volt használni. És használt is.

Forrás: Nefelejts X. évf. 6., 7., 8. szám, 1868. február 9., 16., 23.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése